A zenékben előforduló ismétlés nem csak a nyugati művészek eszköze, Elizabeth Hellmuth Margulis TED-es előadása szerint a világ minden kultúrájában megfigyelhető, ráadásul mindenhol jelentős mértékben. Hogy miért?

Az egyik ok a pszichológusok által puszta kitettségi hatásnak nevezett jelenség, ami szerint sokkal inkább hajlamosak már ismert dolgok preferálására, mintsem új dolgok felfedezésére. Pontosan ugyanezt használják ki a kiadók, illetve a zenei szerkesztők is: ha először hallunk egy dallamot a rádióban, lehet, hogy oda sem figyelünk rá. De ha utána ez a zene szól a bevásárlóközpontban, majd a dallam feltűnik egy filmben is, aztán megint a rádióban – így már jó esély van rá, hogy ha csak nem irritálóan szörnyű, akkor sokan már csak az ismerősség érzete miatt is kedvelni fogják. (És a dolog persze egyáltalán nem csak zenében működik, hanem tulajdonképpen bármiben.)

TED

Mivel a pszichológusok sem érezték ennyi magyarázattal lezárhatónak az ügyet, végeztek egy érdekes kísérletet is a témában. A résztvevők egyik csoportjával népszerű zeneszerzők által írt zenéket hallgattattak, a másik csoporttal pedig ugyanezen felvételek általuk módosított (és így célzottan sokkal több ismétlődő dallamot tartalmazó) verzióját. Érdekes módon nem a művészileg megkomponált verzió kapott saját csoportjától nagyobb elismerést, az összebarkácsolt változatot élvezhetőbbnek és érdekesebbnek tartották. Ami még ennél is érdekesebb: a kísérlet eredménye szerint a digitálisan módosított, összevagdosott zenére többen mondták azt, hogy egy emberi zeneszerző alkotása, mint arra, amelyikbe nem nyúltak bele számítógéppel.

Az ismétlődő dallamokat nem csak jobban szeretjük, és nem is csak természetesebbnek tartjuk, hanem megvan az az előnyük, hogy hamarabb kezdünk el mozogni is rájuk – legyen az akár táncolás, akár csak lábdobogás. Ráadásul az ismétlés hatására egy idő után olyan jelentések is előbukkanhatnak a zenéből (tehát nem csak a szövegből), amiket elsőre észre sem vettünk.