A csendőrségnek a magyar holokausztban vitt dicstelen szerepéről közöl írást a Rubicon. Molnár Judit cikke némiképpen ellenpontozza a Szakály Sándor vendégszerkesztette csendőrtörténeti tematikus számának hűvös objektivitású többi közleményét, amelyek a testület 1881 és 1945 közötti történetével foglalkoznak. A szándék, hogy hiteles képet adjanak az állam egyik erőszakszervezetéről, mindenképpen dicséretes, csak azt ne higgye a gyanútlan olvasó, hogy ma a száz évvel ezelőtti megoldásokra lenne szükség. Nem hadtörténeti vagy rendészeti szakkérdéssel van tehát dolgunk.

Most, hogy egy erős parlamenti képviseletre esélyes szélsőséges párt, a Jobbik éppen a csendőrség feltámasztásában leli meg a magyar közbiztonság megerősítésének kulcsát, felettébb hasznos felidézni, hatvan éven át mik miatt is volt annyira rossz sajtójuk a kakastollasoknak. Meglehet, éppen azon okok miatt, amelyek ma annyira népszerűvé teszik őket a magyar szélsőjobboldalon. Ami nekik az újrafelfedezés öröme, az a történésznek nehéz kötelessége. Molnár Judit írásából kiderül, nem a „kommunista propaganda” festette véresre a csendőrparolikat. Egyre terjed az a nézet, amely aranykornak tekinti, amikor „két markos csendőr egy-két pofonnal mindent elintézett”. Hasznos dolog hát az emlékezés.

Szokás mondani, hogy a csendőrség holokausztban való tevőleges részvétele nem indokolja megszüntetését, hiszen a teljes közigazgatás vagy éppen az államvasutak is részt vettek a deportálásokban, mégsem jutott eszébe senkinek betiltani a közigazgatást vagy a MÁV-ot. Igazságtalan volt tehát, amidőn az állami testületek, intézmények közül egyedül csak a csendőrséget tették felelőssé a vészkorszakért.

Csakhogy a vasút vagy a közigazgatás hálózatának felszámolása teljesen abszurd lett volna, hiszen az ország működőképessége múlott rajtuk – mint ahogy az is, ha a csendőrség által ellátott közbiztonsági és rendészeti feladatokat a fordulat után megszüntetik. De hát erre nem is került sor, mert a csendőrség funkcióit a rendőrség voltaképpen átvette. A csendőrség kettős – belügyi, honvédelmi – irányítása sem látszott már indokoltnak, katonai (háborús) jellege is idegen volt egy jogállamtól, ahol nem szokás „katonákat” bevetni a polgári lakosság ellen, még ha vannak közöttük bűnözők, akkor sem. Az állampolgárokat pedig nem ildomos megfélemlíteni, még ha az ideig-óráig hatékony bűnmegelőzésnek tűnik is. (A történelem fintora, és semmiképpen a csendőrség szükségességét bizonyítja, hogy a népköztársaság rendőrsége és rendőrei sikeresen átvették a csendőröket jellemző zsandártempót. De ez már másik történet.)

Ezen felül, és erről szól a kiváló holokausztkutató cikke, a második világháború és a német megszállás alatt bebizonyosodott, a csendőrség és a csendőrök nem egyszerűen a felsőbbség, a politikai megrendelő emberiségellenes parancsainak engedelmeskedtek, hanem maguk is kezdeményezőkként vettek részt a népirtásban. „Az öntevékenységet támogassák és az önkényeskedést üldözzék, de ha a helyzet megköveteli, hogy az utasításokat alaki szempontból, a cél érdekében át kell hágni, akkor a parancsnokok az alárendelteket vegyék parancsnoki védelembe” – szólt a sejtelmes utasítás a csendőrkerületi parancsnokoknak. A kegyetlenkedő („öntevékeny”) csendőr nem kivétel volt, hanem a rendszer lényege.

Ezt az is bizonyítja, hogy a kegyetlenségek miatti belső és rendőri vizsgálatokat a legritkább esetben követte felelősségrevonás. Nagyváradon például szikrainduktorral és veréssel próbálták meg kihúzni a tehetős zsidókból az eldugott holmik rejtekhelyét. Mindezt iparszerűen, erre rendszeresített kínzókamrában. (Az írásunk címében idézett eset Monoron történt.) A tortúrák büntetlen végrehajtóit Biharból Budapestre rendelték, hogy a fővárosi zsidók összegyűjtésében és bevagonírozásában segédkezzenek.

Az otthonokból történő elhurcolás, a kifosztás, a bevagonírozás nem történhetett „kegyetlenség nélkül” – állapította meg jogosan a kortárs Hamvas Endre csanádi püspök. Bürokratikus szakfeladatnak tekinteni a csendőrök tevékenységét akkor is vérlázító cinizmusra vallott, ahogyan ma is az. Nem a törvénynek szereztek érvényt, hanem az ölésnek.

A „zsidótlanítás” céljával Magyarországra küldött 150 fős Eichmann-kommandó leginkább a csendőrségre számíthatott – állapítja meg Molnár Judit.

Kifogástalanul, a legnagyobb rendben, mintaszerűen, menetrendszerűen, teljesen zavartalanul – e szavakkal jellemzi feljegyzéseiben a zsidók összeszedését, kifosztását és deportálását Ferenczy László csendőr alezredes, aki a németek és a magyar csendőrség összekötője volt. Magyar részről Baky László és Endre László belügyi államtitkárok mellett neki volt a legfontosabb irányító szerepe a genocídium technikai, logisztikai kivitelezésében.

A flott „munkavégzés” a gyakorlatban bestiális kegyetlenséget, kifosztást, a tömeggyilkosságot kiszolgáló hidegvérű szakszerűséget jelentett. A népbíróságok 1951-ig 2473 egykori csendőrt marasztaltak el. Az elítéltek kilenc százaléka volt csendőr. Noha hiba lenne mindezt túlértékelni, mindenesetre e magas szám is arról tanúskodik, a csendőrség és a csendőrök meghatározó szerepet játszottak a zsidók és cigányok üldözésében és legyilkolásában. Nyilván, ez a körülmény sem teljesen mellékes a mostani szélsőjobbos újrafelfedezésükben. Véres nosztalgia, annyi szent.

Akadtak, noha csak elvétve, kivételek is. Ismeretesek emberséges, bátor csendőrökről szóló történetek is. Ilyen volt Endre László főtörzsőrmester (csak névrokona a zsidófaló államtitkárnak), aki a csillaghegyi gettó parancsnokaként 400 ember életét mentette meg, miközben „bajtársainak” többsége parancsot teljesítve vagy „öntevékenyen” buzgólkodott a gyilkolásban. Az ő példája is igazolja, hogy a végső kéréseknél nem lehet a parancsteljesítés mögé bújni, és az is a népirtás részese, aki pozíciójából megakadályozhatná vagy enyhíthetné a gyilkolást, mégsem teszi meg.

A csendőröknek módjukban állt volna országuk állampolgárainak legyilkolását megakadályozni, legalábbis hátráltatni, ők mégis inkább a hóhérsegéd szerepét vállalták. Szégyenük és bűnük elsősorban személyes, de magáé a testületé is, amelyet egykor a közbiztonság védelmére hoztak létre, s nem egy eszement tömeggyilkosság kiszolgálására. Az egykori csendőrök elleni későbbi jogsértések és igazságtalanságok nem igazolhatják, hogy a testület csupán csak bűnbak lett volna, az új rendszer bűnei nem adhatnak felmentést a korábban elkövetettekre.

Világos, hogy nem annak indult, de 1944-ben a csendőrség állami terrorszervezetté vált. Megszüntetéséért tehát nem kell könnyeket ejteni (épp elég okunk van mások miatt könnyezni), feltámasztásának ötlete pedig tragikomikus, bár esztelen korunkat híven jellemzi.

(Rubicon, 2010/1)

Zádori Zsolt