Egy fehér fényudvarral körülvett matt, karcolt fekete férfitorzót látunk: a monumentális, csonka test és a foltokkal jelzett, arctalan figura David Hammons 1969-es, cím nélküli testlenyomata. Rejtőzködő negatív önarckép: az Untitled egyszerre rajz és nyomat, amely a test tünékenységét és jelenlétét, körvonalait és alaktalanságát mutatja meg.
Mintha a sötétben tapogatódzna, a Hammons képén felsejlő fekete férfialak nincs teljesen jelen, hanem a megvalósulás folyamatában látható. A Jackson Pollock csurgatott festményein feltűnő kézlenyomatokhoz, Robert Rauschenberg és Susan Weil kék színű fotópapírra nyomott életnagyságú negatívjaihoz vagy az Yves Klein performanszalapú Antropometria-sorozatán látható testrészletekhez hasonlóan Hammons a művészet eredetére, a nyomhagyás legelementárisabb formáira utal. A dordogne-i barlangrajzokon látható kéznyomok emlékét idéző testlenyomatai egyszerre őskori és kortárs művészeti megnyilvánulások, melyekben a nyugati kultúrában primitívnek nevezett kifejezésformák trópusait az afroamerikai alkotó szatirikus pátosszal használja.
Hammons az amerikai kortárs művészet tartózkodó és csalfa géniusza, akiről az Egyesült Államok határain kívül csak kevesen hallottak, de országon belül minden kiállítása esemény. A számos médiumban otthonosan mozgó, közel nyolcvanéves művész 1974 óta Brooklynban él, de pályáját Los Angelesben kezdte az 1960-as években. A két háború közötti amerikai realizmus örökségét követő, elsősorban rajzairól ismert Charles White tanítványaként még ott ismerkedett meg azokkal a fiatal, fekete művészekkel, akik a kollázs és az asszamblázs avantgárd technikáit a déli államok vernakuláris művészeti hagyományaival ötvözték. Hammons a Paul Outterbridge, Noah Purifoy, Senga Nengudi, Betye Saar és Melvin Edwards nevével fémjelzett csoport tagjaként Los Angeles-i műtermében kezdett el dolgozni testlenyomatain.
A halotti maszkokra és karikatúrákra egyaránt emlékeztető, papíralapú munkáin Hammons eszközként és modellként használta saját testét. A nyomatok készítése során főzőzsírral vagy margarinnal bekent bőrét földre fektetett papírlapokra és kartonokra préselte, majd ecsettel grafit- és festékport vitt fel a bezsírozott felületekre. A testlenyomatok az évek során formailag egyre összetettebbek lettek: kollázsszerű, papír- és textilelemekkel és színes pigmentekkel bővültek, szitanyomatokkal egészültek ki, és az 1970-es évek elejétől nemcsak a művész, hanem több más afroamerikai férfi és nő testét is rögzítették.
A testlenyomatok a mozgalmas és lármás hatvanas évek emberjogi küzdelmeinek, kulturális és politikai változásainak állítanak emléket, de jelentőségük változatlan, és kérdésfelvetésük ma is időszerű. Hogyan lehet portrét készíteni azokról, akiket a rabszolgaság, a szegregáció, a félelem és a gyűlölet – ahogy az Ralph Ellison afroamerikai létezésről írott, 1952-es kulcsregényének címében áll – „láthatatlan emberré” tett? Hogyan tud egy fekete művész képet adni a többségi társadalom által kirekesztett afroamerikaikról úgy, hogy hovatartozása és számkivetettsége is a megmutatás része legyen, de anélkül, hogy tárgyiasítaná és szó szerint aprópénzre váltaná az ábrázoltakat?
A Hammons testlenyomatain feltűnő amerikai zászló vagy a Black Power szimbóluma, a feltartott ököl jelenléte a munkákat gyakran politikai poszterhez teszi hasonlóvá. A nyomatokon felsejlő fekete testek a rejtőzködés és a megmutatás, a láthatatlanság és az önazonosság példái is, de leginkább hívóképek, amelyek láttán a rabszolgatartók, klántagok és rendőrök által megkínzott, meglincselt, bilincsbe vert vagy meggyilkolt fekete testekre gondolunk. Az Injustice Case (1970) című nyomaton például egy ülő fekete férfit látunk megkötözve és elnémítva. Hammons önarcképe a Black Panthers pártot alapító Bobby Seale chicagói büntetőjogi pere során készült, elhíresült rajzot sajátítja ki, amelyen Seale a székhez kötözve, betömött szájjal látható. Hammons az afroamerikai egyenjogúság és a társadalmi igazságosság nevében beszél a megnyomorított, megalázott és kirekesztett fekete testekről. Rajzai, kollázsai és szitanyomatai az afroamerikai múlt és jelen szellemképei.
Az 1968 és 1979 között készült testlenyomatok az 1970-es években alapított és mára eltűnőben lévő New York-i nonprofit kiállítóhelyek egyikében, a Drawing Centerben láthatók. A politikai állásfoglalásnak, szolidaritási akciónak is szánt kiállítás időzítése nem véletlen: a tárlat a Black Lives Matter mozgalomhoz hasonlóan a Trump-elnökség alatt új erőre kapott, fehér felsőbbrendűséget hirdető szélsőjobboldali csoportok és az intézményes rasszizmus elleni tiltakozás. És az sem véletlen, hogy Hammons munkáit nem a város egyik múzeuma, hanem egy, a helyi intézményrendszer peremén létező kiállítóhely mutatja be. Mint az író J. D. Salinger és Thomas Pynchon, Hammons egyszerre van kívül és belül. Az amerikai kortárs művészeti kánon kulcsfigurája, jelentősége csak Bruce Nauman és Mike Kelley súlyához és fontosságához mérhető, de a hivatalos intézményrendszerben nem vagy csak hellyel-közzel vesz részt. A legfontosabb amerikai múzeumok évtizedek óta hiába ostromolják életműtárlattervekkel, interjút húsz éve nem adott, közszerepléseket nem vállal. A kereskedelmi galériákban (Lévy-Gorvy, Mnuchin, Hauser and Wirth, White Cube) rendezett kiállításain a művészeti piac árufetisizmusának fittyet hányva naponta átrendezi a munkákat, vendégművészeket szerepeltet maga helyett, vagy használt bútorok és műanyag ponyvák mögé rejti limonádéporral festett képeit.
Hammons a duchamp-i tréfacsinálás hagyományát nem pusztán avantgárd gesztusként, de identitáspolitikai modellként használja. Fekete művészként magára ölti, egész életművét kísérő performansszá alakítja az afroamerikaiak társadalmi kirekesztését – távolságtartása politikai gesztus, intézmény- és rendszerkritika. Az önkéntes kirekesztés és elvonulás gyakorlatát csak azok a ma már legendás köztéri performanszok törték meg, mint a Piss Off (1981), amikor Hammons levizelte Richard Serra egyik monumentális acélszobrát, vagy utcai hógolyó-árusító akciója, a Bliz-aard Ball Sale (1983).
Hammons egyik 1969-es, kettős önarcképnek is beillő, többrétegű testlenyomatán a művész kezébe temetett arccal, csukott szemmel, illetve vélhetően összebilincselt csuklóval, feltartott karral látható. A munka címe, Close Your Eyes and See Black, felszólítás azoknak a millióknak, akik a BLM mozgalmat és az afroamerikaiak emberi jogaiért küzdő civil és jogi kezdeményezéseket értetlenkedéssel és elutasítással fogadják vagy a fehér felsőbbrendűség nevében és a bőrszínük által élvezett kiváltságaik védelmében nyílt gyűlölettel kezelik. Kár, hogy a fajgyűlölők, a BLM-utálók és a fehér uszítók sohasem fogják betenni a lábukat a Drawing Centerbe. (Megtekinthető május 23-ig.)
Berecz Ágnes
Megjelent a Műértő 2021. április-májusi lapszámában
