Idén jórészt elmaradtak a globális műpiac első félévi teljesítményét összegző jelentések, aminek érthető okai vannak: egyfelől a forgalmi adatok a pandémia okozta leállás miatt olyan szerények, hogy a szakma nem akarja magát és a potenciális vásárlókat még inkább letargiába sodorni; másfelől a korábbi s majdan a jövőbeli évekkel való összehasonlításból amúgy sem lehetne messzemenő következtetéseket levonni, hiszen az idei drámai visszaesés oka rendkívül specifikus, és semmi módon nem függ össze a műtárgypiac belső fejlődésével.
Ez a piac igazán válságedzett, gondoljunk csak a 2008-ban kirobbant gazdasági világválságra: a forgalom egy év alatt közel egyharmadával esett vissza, hogy aztán 2011-ben már olyan csúcseredményt érjen el, amin azóta sem tudott tovább javítani.
Most azonban rosszabb a helyzet. A visszaesés még a tavalyi viszonylag gyengébb forgalomhoz képest is nagyobb, mint jó tíz évvel ezelőtt volt, és bár egy gazdasági válságból való kilábalás „menetrendje” nem nagyon jósolható meg előre, a járvány és annak hatása még kiszámíthatatlanabb. A statisztikák elmaradásának módszertani okai is vannak, hiszen gondot okoz a júliusi árverések „elszámolása”. Ez a hónap többnyire már a nyári holtszezon része, idén viszont számos, korábbról halasztott aukciót ekkor tartottak meg, s ha ezeket a második félévi teljesítmény részeként számolják el, nem lesznek a jövő évi adatokkal összehasonlíthatók.
Számszerű információk azért természetesen így is vannak, ezeket mutatjuk is, de fontosabb annak áttekintése, milyen eszközökkel reagált a piac a válságra. Mint ismert, a műkereskedelem „élő” formái a világ legtöbb országában hónapokra leálltak: a galériák bezártak, vagy csak előzetes bejelentkezéssel fogadtak látogatókat, a vásárokat lemondták, az aukciósházakban szüneteltek az élő árverések. Ilyen körülmények között felértékelődött az online eladás szerepe, aminek eddig a műpiacon kisebb volt a súlya, mint a kiskereskedelem más szektoraiban. Az online műtárgy-értékesítés az elmúlt években ugyan tovább bővült, de ennek üteme lassult – tavaly alig érte el a 4 százalékot –, és részesedése a piac egészéből továbbra is szerény, 10 százalék körüli. A járvány kitörése után viszont ez maradt az egyetlen lehetőség, amellyel a kereskedők éltek is. A legjobb pozícióból az árverezőházak indultak, mivel náluk az online értékesítésnek – akár eleve így meghirdetett aukciók keretében, akár az online licitálás lehetővé tételével az élő rendezvényeken – már sokéves tapasztalatai voltak. És bár az online árveréseken egyelőre továbbra is inkább kisebb értékű művek fordulnak meg, az élő aukciókon laptopjuk előtt ülve licitálók már a legdrágább tételekért is versenyben vannak, ami jelzi, hogy itt még bőven van tere a forgalom bővülésének.
A galériás piacon az online eladások a mostani válság előtt alárendelt szerepet játszottak, a vásároknál pedig néhány éve látványosan megbukott az első, kifejezetten a virtuális térben megvalósított ilyen rendezvény, a VIP Art Fair. A kényszer azonban most ezen a területen is gyors fejlődést generált; az „online viewing room”-ok a galériás értékesítés terén éppúgy gombamód kezdtek szaporodni, mint a lemondott vásárok kiváltását szolgálva. Sikerükhöz hozzájárult, hogy megvalósításukhoz a korábbinál sokkal profibb számítástechnikai háttér állt rendelkezésre, ami által az online vásárlás is élménnyé vált. Ugyanakkor ezek a megoldások mégsem teljes értékűek, hiszen míg az árverések egyetlen célja a műtárgyak eladása, mind a galériák, mind a vásárok funkciója ennél sokrétűbb, ezért ezek nem működhetnek maradéktalanul személyes jelenlét nélkül.
Az idei év előjelei már a vírus megjelenése előtt sem voltak kedvezőek. A tavalyi általános visszaesés után a január–februári nagy New York-i és londoni árverések további forgalomcsökkenést hoztak; a Sotheby’s február eleji impresszionista és modern aukciója például 43 százalékkal gyengébb eredményt produkált a tavalyinál. Nehéz pontosan meghatározni, hogy ennek döntően műtárgypiacon kívüli vagy belüli okai vannak, hiszen a legnyilvánvalóbb ok, a csúcskategóriás művek számának jelentős visszaesése belső tényező ugyan, de hátterében külső okok – a nemzetközi feszültség fokozódása, a recessziótól való félelem, az egyik legfontosabb műkereskedelmi központ, Hongkong stabilitásának megingása stb. – is állnak. E körülményekben egyébként azóta sem történt lényeges változás.
Márciusban aztán jött „a nagy leállás”, az élő értékesítés csak június második felében indult újra, az egyes piacok között jelentős időbeli különbségekkel. Az első – egyes statisztikákban az említett okok miatt júliust is magába foglaló – félévről csak az aukciós piacról állnak rendelkezésre adatok. Eszerint a „három nagy”, a Christie’s, a Sotheby’s és a Phillips forgalma január 1. és július 10. között csaknem a felére, 5,47 milliárd dollárról 2,88 milliárdra esett vissza; a legjobban közülük a Sotheby’s állta a sarat. Az online szektor viszont sohasem látott mértékben 497 százalékkal, 69 millióról 412,6 millió dollárra bővült, ami a weben történő árverések mellett annak is köszönhető, hogy az élő aukciók hiányában nagyobb szerephez jutott private sales üzletág tranzakciói is többnyire a virtuális térben bonyolódtak le. Míg a galériáknál és a vásároknál az „online viewing room” jelenti a mentőövet, az aukciós piacon a „hibrid árverés” lett a sláger, a szónak többféle értelmében is. Már az online árverések hónapjaiban, majd az azt követő élő aukciókon is nagyrészt megszűnt a művészettörténeti korszakok elkülönítése; a régi mesterek együtt kerültek kalapács alá a modernekkel és a kortársakkal. Az első nagy teszt e tekintetben még Leonardo Salvator Mundijának emlékezetes szereplése volt egy kortárs árverésen, s ez a „cross-collecting sale” modell most nagyban is jól működött. Ezt a megoldást helyezte előtérbe az értékes műtárgyak beadóinak nyomása is; ők a leállás után szeretnének minél gyorsabban pénzükhöz jutni. Míg az ebben az értelemben hibrid árverés tartós tendencia maradhat, a másik hibrid gyakorlat, az élő és az online kombinálása egy aukció keretein belül várhatóan csak a normalitáshoz való remélt visszatérésig lesz jellemző.
A június végén és júliusban tartott élő árverések többnyire biztató eredményeket hoztak, bár inkább csak a vásárlási kedv tekintetében számítanak mérvadónak, hiszen kínálatuk zömmel a járvány előtti hónapokban állt össze, így az eladási kedv esetleges változásai még nem mérhetők. A vásárlási kedv viszont élénk volt; a leütési árak sok esetben meghaladták a becsértéket, és születtek életműrekordok is. Ugyanakkor továbbra is jellemző maradt az abszolút csúcsművek hiánya, így a legmagasabb árak a főbb valutákban 20–30 millió között mozogtak. Joan Miró egyik ismert festményéért például a Sotheby’snél, Londonban 23,7 millió fontot adtak, míg egy David Hockney-kép ugyanott 23,1 millió fontért cserélt gazdát.
Nagy kérdés, hogy az eddig összeszedett hátrányból mennyit tud az év végéig ledolgozni a műkereskedelem. A legjobb esetben is csak a károk enyhítéséről lehet szó – és erről is csak akkor, ha a vírus nem kényszerít ki újabb leállást.
Emőd Péter
Megjelent a Műértő 2020. augusztus-szeptember-októberi lapszámában
