Jó adag önbizalom és merészség szükséges manapság egy Balthus-kiállítás megrendezéséhez. A teljesen jogos #metoo-mozgalom elindította cunami ma már az eredeti céltól távol eső területeket is érint. A művész esetében súlyosbító körülmény a pedofília vádja.
Az esseni Folkwang Museum már 2014 tavaszán meghátrált az utolsó percben a festő egyik kedvenc fiatal modelljéről készült, képeihez tanulmányként használt polaroid képsorozatának bemutatása elől. A jelenlegi túlfűtött hangulatban nem meglepő, hogy nemrégen aláírásgyűjtést szerveztek Álmodozó Theresa című festményének a New York-i Metropolitan Museum faláról való eltávolítása vagy kellő figyelmeztetéssel történő kiállítása érdekében. Az intézmény vezetősége azonban ellenállt, a kép pedig most is látható a Beyeler-alapítvány és Thyssen–Bornemisza Museum közös tárlatán Bázelben, ahol az év végéig – majd februártól Madridban – Balthus 40 kulcsfontosságú festménye várja a látogatókat.
Tény: Balthus előszeretettel festett nagyon fiatal lányokat, gyakran kétértelmű helyzetben, az álmodozó serdülőkort és az elveszett ártatlanság világát megjelenítve. Ugyanakkor modelljeit magabiztos, öntudatos tartású, majdnem dacos, büszke lényekként, nem pedig meggyalázott áldozatokként ábrázolta. Hosszú élete folyamán és a mai napig sem került elő semmiféle bizonyíték arról, hogy kétségtelen vonzalmán és festői munkáján túl valaha is bármilyen tettlegességre vetemedett volna e téren.
A művész fiatalkora – szülei Párizs, Berlin és különböző svájci helyszínek közötti vándorlása folytán – zaklatottan telt. Ugyanakkor nekik köszönheti, hogy az akkori európai művészeti és szellemi élet számos fontos szereplőjével korán kapcsolatba került. Tehetségét nem más, mint anyja szeretője, Rilke fedezte fel, és az ő segítségével jelent meg könyv formában az akkor 13 éves fiú rajzregénye egy elveszett macskáról. A macskák mindvégig fontos szerepet játszottak életében és festészetében.
Már első, párizsi kiállítása botrányt keltett 1935-ben, ráadásul anyagi kudarcnak is bizonyult. Kapcsolatai révén ennek ellenére megbízásokat kapott arcképekre és színházi díszletekre. Balthus az excentrikus, titokzatos, félrevonultan élő különc szerepét játszotta, de jól feltalálta magát a magasabb társadalmi és intellektuális körökben. Egész életében előszeretettel élt francia vagy olasz kastélyokban, 1953-ban pedig grófi címet ajándékozott magának. A francia kultuszminiszter 1961-ben vonzó állomáshelyre nevezte ki: a római francia intézet igazgatójaként 16 évig a Villa Medici gyönyörű épülete volt az otthona. Festészetében és életében egyaránt álomvilágot próbált teremteni – Rilke már 1921-ben megállapította a kamasz Balthusról, hogy „álomban marad, és a valóságot saját alkotói igényeihez alakítja majd”.
A festő helyzete jóformán egyedülálló a XX. század művészetében. Annak ellenére, hogy soha semmilyen iskolához vagy mozgalomhoz nem kötődött, nem részesült művészeti képzésben, és mindvégig megtartotta sajátos figuratív stílusát, a modern festészet fontos mestereként tartják számon. Kortársai vagy nagyra becsülték munkáját – elég itt Picassót említeni, aki képet vásárolt tőle saját gyűjteménye számára, vagy Giacomettit, akihez barátság és kölcsönös megbecsülés fűzte –, vagy mélyen ellenszenvesnek találták személyiségét és művészetét. Ha mégis a kor hatását keressük festményeiben, legfeljebb a Neue Sachlichkeit és a szürrealizmus távoli rokonsága juthat eszünkbe. Stílusán mindenekelőtt az általa tisztelt régi mesterek (Piero della Francesca, Poussin, Courbet, Cézanne) és a gyerekkönyvek képi világának hatása érezhető.
Balthus lassan és nehezen dolgozott. Ritkán volt megelégedve azzal, amit elért, így sok képe befejezetlen maradt. „Egy festmény olyan, mint egy fáról leesett gyümölcs – nem tőlem függ” – mondta. Noha hosszú életet élt, csak körülbelül 350 művét tartják számon. Ezért is figyelemre méltó a most látható 40 festmény, és azért is, mert egyik fő műve, a 294×330 centiméteres Passage du Commerce Saint-André a Beyeler-alapítványban található hosszú távú letétként ugyancsak köztük van.
Munkásságát nem lehet csupán a serdülő lányok ábrázolására leszűkíteni. A kiállítás alkalmat nyújt arra, hogy világát jobban megismerjük, többek közt két utcajelenet, az említett fő mű és az 1933-ban készült La Rue révén. Ugyanakkor fölösleges tagadni, hogy képei zavaró atmoszférájú erotikával szembesítenek, és nem csak a fiatal lányok miatt. Megfagyott pillanatok tanúi vagyunk, és mintha ismeretlen veszély – az idő és vele a fiatalság, a gondtalan ártatlanság elmúlása – lappangana a háttérben.
A sajtótájékoztatón a festő japán származású özvegye és modellje, akivel 1962-ben ismerkedett meg Tokióban, számolt be humorral Balthus személyiségéről és munkamódszeréről. A művész perfekcionista volt, egy festmény elkészítését sok rajz és vázlat előzte meg, ám ezekhez gyakran kevés köze volt a végül befejezett alkotásnak.
Élete utolsó 28 évét egy francia-svájci kis falu XVIII. századi házában töltötte. A Grand Chalet Svájc legnagyobb faépülete, öt emelet, 60 szobával és 115 ablakkal. Itt fogadta Balthus, „a dandy remete” tisztelőit: írókat, köztük hollywoodi és popsztárokat. Özvegye továbbra is itt lakik, és férje műterme köré múzeum alapítását tervezi. A hagyaték egy része azonban Lausanne-ban, a szépművészeti múzeumban található, melynek új épületét jövőre avatják fel. A világhírű rendező, Bob Wilson a befejezetlen térben Balthus befejezetlen műveiből rendezett idén nyáron kiállítást. (Fondation Beyeler, 2019. január 1-ig; Museo Nacional Thyssen-Bornemisza, Madrid, 2019. február 19-től május 16-ig.)
Darányi György
(Megjelent a Műértő 2018 novemberi lapszámában)
