Hunya Gábor gyűjteményéről tudni kell, hogy két ország alkotóinak művei alkotják – itthoniak és romániaiak. A kiállítás helyszínéről, a határszéli Gyuláról pedig azt kell tudni, hogy bár százalékarányban nem itt a legnagyobb a magát románnak valló lakosság, ez a város a magyarországi románok kulturális központja.
Aki itt nőtt fel – mint H. G. –, annak természetes a többnemzetiségű lét, hiszen az együttélés adott, magyarok és románok úgy léteznek egymás mellett ebben a városban, mint Gyula és Gyuláné. (E kissé blaszfémikus hasonlatot Ujházi Péter a tárlaton szereplő kerámiáinak – a városnévtől természetesen független – címe inspirálta.) Elképzelhető hát, hogy a kortárs román művek iránti affinitás, vagyis a gondolkodásmód ismerősségének érzete innen (is) ered.
A kollekciónak nemcsak a földrajzi, de a tematikus iránya is meghatározott; a művek többsége társadalmi-politikai indíttatású, bizonyos alkotások a vágyva várt szabadság reményének a rendszerváltozás(ok) idején kulmináló tükröződései és/vagy a diktatúrák temetései, mások a szocializmus visszásságainak a feldolgozásai. Az idő múlásával azonban – a konszolidált béke hiányában – tágult a gyűjtői kör, egyrészt az újonnan keletkezett társadalmi-politikai problémák leképezéseivel, másrészt az egyéni lét lelki-morális vívódásait boncoló művekkel.
A gyulai összeállítás elég pontos keresztmetszete a gyűjtemény összességének, és szellemi (illetve közéleti) ráadásként azt a nyomasztó tapasztalatot is demonstrálja, miszerint más konstellációban ugyan, piacgazdasággal és EU-tagsággal a hátunk mögött, de lényegében majdnem ott vagyunk, ahonnan elindultunk. A tárlat eleven valóság tehát, hiszen még Pinczehelyi Sándor „ősrégi”, nemzeti színű konzervdobozainak (PFZ Coca Cola, 1986) is megvan az aktuális olvasata (gondoljunk csak a Csíki sör körüli balhéra); másik művének, a fából készült Fejszének (1991) szintén, mert a baltával, kvázi gyújtósnak széthasított ötágú csillag könnyen eszünkbe juttathatja a Heineken védjegye körül kreált politikai hisztériát.
A román és a magyar művekben az a közös, hogy mindegyikben keserű irónia bújik meg, ami egyébként nem azonos fajsúlyú a két ország művészeinél, mert a magyarok filozofikusabbak és elmélkedőbbek, a románok viszont direktebbek és tettrekészebbek. Ettől eltekintve a kíméletlen szókimondásban nincs különbség. A román alkotóknak erős a drámai érzéke, és ennek csak egy párja van a magyar oldalon: Nádler István Temesvár, 1989. december 23. (1989) című festménye, amely olyan, mint egy feltépett, tisztításra váró, üszkös seb. A román alkotók azonban még nála is nyersebbek és konkrétabbak, például Teodor Graur, aki tárgyművekkel van jelen a tárlatban. A Csizmák (1992) című doboz-objektben egy pár elnyűtt katonai lábbeli fekszik (talán) egy feliratos demonstrációs táblán; az 50-60 cm átmérőjű alumíniumcsillagokat (Stars, 1991) pedig használt, kopott háztartási edényekből vágta ki és formázta meg a művész az üres has ideologizált szimbólumaiként.
És van itt két munkája Sorin Tarának is, akitől 2011-ben a MODEM-ben láthattunk bőséges anyagot. Ott meglehetősen tömény és túlcsorduló volt sajátos Románia-mauzóleuma, itt azonban jól szól két kisebb léptékű színes tusrajza. Az érintettség okán – mármint a kérdés különböző hazai csoportok általi folyamatos napirenden tartása miatt – különösen a Trianon (2006) lehet érdekes a gyulai közönségnek, amelyen a „nagy térkép” és a fölötte szemet hunyók sokasága egy hatalmas madarat (galambot?) formáz.
Egyébként nincsenek sokan a román művészek; a mintegy 20 magyar mellett öten kerültek be a körülbelül félszáz művet felsorakoztató válogatásba, műveik tehát csupán a bő negyedét adják a tárlatnak. Az említett alkotókkal szemben Dumitru Gorzo hagyományos táblaképekkel van jelen, Három asszony (2004) című festményén három különböző életkorú nőt látunk, akik a nagy semmiben gyalogolnak falusi módon kendősen, tarka batyuval a vállukon, a legfiatalabb „nyugatiasan” divatos, magas sarkú csizmában. Pikírtebb hangot üt meg a 2META (Maria Manolescu és Romelo Pervolovici) EuRoFlag-Ro (2005–2009) című, az EU-zászló két színére redukált komputernyomata, amelyen a kék mezőben négy nagy sárga, csillagszerű cet támad a kereszttűzben vergődő, Románia alakú apró foltocskára.
Ez már az EU-szindróma és szkepszis, aminek a honi párja is megvan Bukta Imre Nosztalgia című installációjában (2007) – annak az össznépi kétségbeesést előidéző hírnek az emlékműveként, hogy a mákos guba mellett a disznóvágás örömeitől és ízeitől is megfosztatik az EU-kompatibilis magyar állampolgár. Maga a mű egy régimódi viaszosvászonnal takart konyhai asztal, rajta méretes böllérkés, melynek pengéjéből egy koca kicsiny, elbűvölően pontos sziluettjét vágta ki (pontosabban vágatta ki lézertechnikával) a művész. A műnek bizonyos értelemben pompás párja Ujházi Péter pár évvel korábban készült Jöhet bármi, K. J. színház, Record jelenet című montázsa (2002). Bár ennek a darabnak konkrétan nincs köze az EU-hoz, csak a hentesáruhoz, mivel egy, anno az újságokban és tévéhíradóban gyakran mutogatott (de napjainkban is szorgosan prezentált) pártelnöki üzemlátogatást „ábrázol” amolyan ujházisan szürreális módon. Kép-időben ugyan ezúttal máshol vagyunk – nevezetesen a Kádár-érában –, mégis érdekes a két mű egy légtérben való szerepeltetése: nem is a „dicsőség-e vagy bűntett” nézőpontjából, hanem a témák közös álságossága okán.
Javában a 2000-es években járunk már, a társadalmi-politikai összkép azonban nem sokkal lett kiegyensúlyozottabb. Birkás Ákos Exercise (47.BSS) (2004) című „szélesvásznú” festményének közepén egy közel-keleti masírozós hadgyakorlatot látunk, az előtérben pedig más miliőből kölcsönzött, fotóalapú, szemüket félig eltakaró, nevető női fejeket. Borsos Lőrinc kemény ítéletű Magyarország című képtáblája (2008) szénfekete, mégpedig úgy, hogy az alap matt, az ország térképe pedig csillogón-lakkosan fényes. Nemes Csaba képén (Flaneur, 2009) a túltolt hazaszeretet faluszéli, heroikusnak szánt megnyilatkozása: egy fiatalember az egyazon rúdra húzott trikolórt és Árpád-sávos zászlót lengeti nagy elánnal a pusztában. Németh Ilona (Amikor elvitték…, 2013) és Horváth Tibor (Process, 2013) fotódokumentációja pedig, amelyek a Műcsarnok „tulajdonosváltására” készültek válaszul, a céltudatosan és ellentmondást nem tűrően végrehajtott kulturális kisajátítás folyamatával szembesít.
A kiállítás Proust ihletésére az Emlékezet és elvágyódás címet kapta, amiről többek között ez olvasható a bevezetőben: „Az emlékezés aktusa megeleveníti az új által előidézett szorongást, nosztalgiát ébreszt a régi iránt, a valósan megéltet pedig az elképzelttel keverve írja újra. A jövőre vetülő emlék vágyakat ébreszt, művészi mitológiák és transzcendens képzeletterek megalkotására sarkall.” Akár El Kazovszkij művészetéről is szólhatnának ezek a sorok, aki mintegy a társadalmi közérzet privát szinonimájaként van jelen egy teljes falnyi képpel a tárlaton. (Megtekinthető október 7-ig.)
Ibos Éva
Megjelent a Műértő 2018 nyári számában
