A Chagall, Liszickij, Malevics – Az orosz avantgárd Vityebszkben című kiállítást kísérő szöveg azt sugallja, hogy a Chagall és Malevics közti konfliktus az előbbi javára dőlt el. Vagyis Chagallnak „van igaza”, hiszen ő képviseli a szabadságot.
De milyen szabadságot? Nyilvánvalóan a művészi, az individuális szabadságot. Szemben Maleviccsel, aki, úgymond, utópiát épített: „A számos remekművön keresztül a Centre Pompidou egy elterjedt utópiát elevenít fel, azt a vágyat, hogy a világot a művészet révén újragondoljuk.” De Malevics továbbmegy. Az ő célja megszüntetni szellem és anyag dualizmusát. És ez a forradalmi benne. Ennek eszköze az UNOVISZ létrehozása. A betűszó jelentése nem kevesebb, mint Az új művészet képviselete. Képviselni pedig azt jelenti, hogy viselem annak a képét, amivel azonosulni tudok. Nem álmok, nem fantáziák, hanem cselekvés: szó és tett, szellem és anyag egységének helyreállítása. Mint látni fogjuk, az „akarat” nem szégyellni való többé. A szerveződés egyik első manifesztumában lánglelkű felhívást intézett mindenkihez: „Itt az UNOVISZ. Akarunk! […] Nem csupán a művészekhez szólunk: cselekedjetek! csatlakozzatok! mozduljatok! – hanem elvtársainkhoz, a kovácsokhoz, lakatosokhoz, pilótákhoz, orvosokhoz… és mindazokhoz, akik a mindennapi életben nélkülözhetetlen dolgokat megteremtik, hogy az UNOVISZ egységes zászlaja alatt a földet az új forma és az új értelem ruhájába öltöztessék!” Ezt az „új ruhát” írja le szemléletesen Eisenstein: „Hanem a város különösen figyelemre méltó. A főútvonalakon itt fehérre meszelték a vörös téglákat. És a fehér alapon zöld körök szerteszét. Narancsszín négyszögek. Kék háromszögek. Ez Vityebszk az 1920-as években. Téglafalain végigvonult Kazimir Malevics ecsetje.”
Ma mindez a tenni akarás – igen, tenni és akarni – nemigen jelenik meg a szemünk előtt. Ezért idézem föl azt a történelmi, társadalmi, művészeti kontextust, amelyben Chagall, Liszickij és Malevics mozgott.
Az 1917-es forradalomnak nevezett lenini államcsínyt valóságos művészeti-szellemi forradalom előzte meg. A moszkvai és petrográdi, kijevi, odesszai, vityebszki műhelyekben a párizsi művészeti eseményekkel egy időben született meg az orosz konstruktivizmus és a Malevics nevéhez köthető szuprematizmus. (Magyarországon egyedül Kassák, illetve a Kassáktól elszakadt Egység folyóirat és köre szíve dobbant velük együtt, úgyhogy itt jelent meg három Malevics-szöveg.)
A kijevi, odesszai, vityebszki művészeti műhelyekben, vagyis a forradalom előtti Oroszország nagy zsidó városaiban főként a társadalmi fordulat/forradalom következtében a gettókból ki- és szellemileg felszabadult zsidó fiatalok tömege dolgozott. Ez hihetetlen energiákat mozgósított: az addigra már rutinná vált vallásos életforma szelepe megnyílt, és a pozitív élet- és létezéscél – amilyen a Malevics és Liszickij nyújtotta projekt volt – föl tudta szívni az élő zsidó energiákat. Amúgy egyébként a kicsinyes, szűkszívű, hagyományos orosz antiszemitizmust is képes volt időlegesen feloldani.
A Malevics megfogalmazta szuprematizmus a szellem forradalma. Ábrázolás helyett az alkotást állítja a középpontba. A tárgy – ahogy Kállai Ernő interpretálta – esetükben a látomás korlátja. Az alkotás csakis látomással a háta mögött születhetik. A hagyományos, a tökéletességet megjeleníteni hivatott kör helyébe a szuprematizmus a nehézkesebb, „szögletes”, az ellenállásokat hangsúlyozó négyzetet állítja. Ehhez rendeli színeit: a végtelenséget jelentő fehéret, a forradalom vörösét és a fehér kontrasztjaként jelentkező feketét. A fehérnek azonban nincs aktuálpolitikai jelentése. Ahogyan Malevics írja: „A szuprematisztikus vászon fehér teret ábrázol, és nem kéket. Az ok világos: a kék nem adja vissza a végtelen reális képzetét. A látás sugarai ott mintha egy kupolába verődnének, és nem tudnak áthatolni a végtelenbe. A szuprematisztikus végtelen fehér a látósugarat akadálytalanul adja vissza.”
A részben malevicsi, részben kandinszkiji művészeti-forradalmi attitűdhöz hozzátartozik a pedagógia. A pedagógia: a gyermek vezetése. A gyermek itt: a tömegek. A nép. A sok bevezetése az Egy-Művészetbe. Az ember alkotói képességének felszabadításába. Ennek eszköze, hogy a szuprematizmust tömegművészetté teszik. Villamos, házfalak, bútorok „beoltása” szuprematista festészettel. A művészet termelőerőként változtatta meg a mindennapi életet.
Malevics a társadalmi és művészeti kollektivizmus jegyében és El Liszickij, a nagy közvetítő révén került – szerencsétlenül – Chagall művészeti iskolájába. Miért szerencsétlenül? Mert a meg nem torpanó, makacs Malevics és a morcos, duzzogó Chagall sem emberileg, sem világnézetileg nem illett össze. A Párizsból visszatérő, már valamelyest sikeres Chagallt 1919-ben kérik fel a vityebszki Művészeti Akadémia vezetésére. Ő, az orosz-zsidó hagyományban élő-dolgozó művész erre föl meghívja a szintén orosz-zsidó hagyományban élő Liszickijt, aki meg az orosz Malevicset.
Malevics közösségben gondolkodik, közösségben, amelyik nem álmodik, mint Chagall, hanem megvalósítja azt a szabadságot, amit szuprematizmusnak nevez. Ezzel szemben Chagall az egyéni szabadság harcosa: olyan baloldali művészetet akar, amely a figuratív képektől az absztraktig mindent átfog. Ennek illusztrációja a kiállításon is látható: A város fölött (1914–1918).
Hihetetlen energiát sugárzó kép, csodásan fegyelmezett, csakis vízszintes szerkezettel. Alul a város – egy gyönyörű piros folttal, hogy ne feledjük az ébredést, a napfelkeltét, a gyönyört –, fölül pedig a tovaröpülő szerelmespár. Az individualizmus maga. Csodafestészet. Tényleg. De hol a forradalmi lendület?
„Nem lehet elhallgatni azt, amit felfedeztünk” – mondja Malevics. Hihetetlen erők mozdulnak meg. Szellemi energiák, nemcsak a terror, a diktatúra erői. Mert a szabadság szellemének ott kellett „lebegnie a vizek felett”, ha egyszer a művészetek megtermékenyültek, virágba borultak. Szándékosan használok nagy szavakat. Nagy eseményeket, földrengésszerű történéseket csakis nagy szavakkal lehet leírni. De hát itt a példa: Chagall, Kandinszkij… mi a csudának mentek volna haza a szabad Nyugatot odahagyva, ha nem egy szabadabb Oroszország valóságának reményében bízva?
„Ugyanazt a poharat hússzor letenni, az is egy alkotás” – mondja a preakcionista Malevics. De „a természetet másolni: lopás, s a másoló: tolvaj” – állítja, s bizonyítékként megfesti Zöld önarcképét, hogy kiemelje a szín elsőbbségét a forma, és így a tárgy fölött, s elterelje róla a figyelmünket.
A kiállításon látni és orosz nyelven hallani Liszickij művét, a Két kocka történetét, amely a forradalom után az első kísérlete annak a modern tipográfiai alkotásnak, amelyről Apollinaire beszélt Az új szellem és a költők című 1917-es előadásában: „A tipográfiai eljárások, ha merészen élnek velük, azzal az előnnyel járnak, hogy olyan vizuális líraiságot szülnek, amely napjainkig csaknem ismeretlen volt.” (Réz Pál fordítása)
Apollinaire nem élte meg, Chagall jól élte meg, Malevics viszont végigszenvedte az elpusztult forradalmat. (Megtekinthető július 16-ig.)
Horváth Ágnes
(Megjelent a Műértő 2018 júniusi lapszámában)
