Munkatáborokban, gettókban, koncentrációs táborokban készült alkotások, festmények és grafikai lapok érkeztek a berlini Deutsches Historisches Museumba az izraeli Yad Vashem emlékhely gyűjteményéből, a német–izraeli diplomáciai kapcsolatok felvételének 50. évfordulóján. A kollekciónak ez az első szereplése Izrael határain kívül. Az 50 itt bemutatott művész majd fele nem érte meg a háború végét, így nevükkel korábban ritkán találkozhattunk. A kiállítás államközi politikai fontosságát jelezte, hogy a megnyitón megjelent és beszédet mondott Angela Merkel kancellár.
Nehéz ma elképzelni, hogy Berlin, az egyik legélhetőbb kozmopolita világváros, egykor a holokauszt értelmi központja volt, pedig az olimpiai stadion, a Tempelhof repülőtér vagy a Reichstag, a nemzetiszocialista korszak világhatalmi törekvéseinek építményei a mai napig állnak – igaz, új arculattal, új szellemi töltéssel. Az 1936-ban épült stadionban, ahol Leni Riefenstahl forgatta filmjét az olimpiáról, mindmáig rendeznek meccseket, koncerteket. A Reichstagot – a bombázások után épen maradt homlokzatot megtartva – Norman Foster varázsolta át a világ legkorszerűbb, energetikailag önfenntartó parlamenti épületévé. Az újjáépítés előtt, 1995-ben Christo és Jean-Claude megvalósíthatta másfél évtizede elindított projektjét: az épület két hétig állt ezüstös fóliával beburkolva, mintegy négymillióan zarándokoltak oda, hogy megnézzék. A becsomagolt Reichstag terveit, dokumentumait a projekt 20. évfordulójára a művész egyelőre 20 évre ingyen a német parlament rendelkezésére bocsátotta, és az anyagból maga építette fel a tavaly november 28. óta látható kiállítást. A Bundestag, a Német Szövetségi Köztársaság parlamentjének alsóháza az újjáépítés óta a Reichstagban ülésezik, előcsarnokában Gerhard Richter nemzeti színű installációjával (1999).
A Flughafen Tempelhofot, Németország egyik első polgári repülőterét, ahol Orville Wright is végrehajtott 1909-ben egy repülési kísérletet, szintén a náci érában, 1936-ban kezdték kiépíteni. Tempelhof a légi forgalom számára (a berliniek tiltakozó petíciói ellenére) 2008 őszén bezárt. A kifutópálya ma szabadidőpark, az épület rockkoncertek, művészeti vásárok és más rendezvények exkluzív, különleges aurájú színhelye – újabban menekülttábor. A háború utáni nemzedékek a hatalmi jelképeknek emelt épületek baljós jelentését újrahasznosításukkal, használatba vételükkel semlegesítették.
A berlini szenátus különös hangsúlyt fektet az „NS Zeit”, a nemzetiszocialista korszak áldozataira való emlékezésre. A Jüdisches Museum és a Topographie des Terrors nevű emlékhely hihetetlen mennyiségű dokumentumot dolgoz fel kiállításain változó súlypontokkal. A szabadtéri műalkotások, emlékhelyek közül kiemelkedik a Budapesten is jól ismert Günter Demnig 1992-ben indított Stolpersteine (Botlatókövek) projektje. A művész 1990-ben, a németországi szinti és roma deportálás 50. évfordulója alkalmából kezdett a kérdéssel foglalkozni, az ő emlékükre helyezte el 1992-ben az első botlatóköveket. A kezdeményezés a kilencvenes évek során öltött egyre nagyobb méreteket, 1997-től zajlik immár hivatalos formában is, és mára Európa legnagyobb decentralizált megemlékezésévé terebélyesedett: a kövek száma 19 ország mintegy 1200 településén meghaladja az 56 ezret. A Brandenburgi kapu közelében 16 éves előkészület után 2003–2005 között készült el 19 ezer négyzetméteren Peter Eisenman rengeteg vitával övezett, de immár emblematikus, számítógépen véletlengenerátorral tervezett, betonból készült gigászi holokauszt-emlékműve (Holocaust-Mahnmal). A könyvégetés emlékműve, Micha Ulman izraeli művész munkája (1999) pedig a Bebelplatzon, a Humboldt egyetem mellett, a nácik nevezetes tettének helyszínén található. Aki az aszfalt szintjébe épített üvegablakon át lenéz az éjjel-nappal kivilágított, föld alatti könyvtárszobába, fehérre festett, üres polcokat lát, pár méterrel odébb pedig két bronzlapot talál a járószinten. Az egyiken Heinétől olvasható idézet 1821-ből: „Ez csak előjáték volt; ahol könyveket égetnek, ott végül emberek is égnek majd.” A másikon az áll, mire is emlékeztet a mű: „E tér közepén 1933. május 10-én nemzetiszocialista diákok több száz szabad író, publicista, filozófus és tudós műveit égették el.” Az említett helyek mellett a náci korszak történelmét a német közszolgálati televíziók heti rendszerességgel sugárzott német és nemzetközi dokumentumfilmekkel, különböző műfajú műsorokkal értelmezik és tartják fenn a kollektív emlékezetben.
A Yad Vashemből érkezett 100 rajz a holokauszt különleges, művészet és dokumentáció határán elhelyezhető megközelítését adja. E művek embertelen körülmények között készültek, mintegy a belső ellenállás kifejeződéseként az életveszélyben. Az egyik közvetlenül ábrázolja a megaláztatást, a másik az embertelenség individuális hatását fejezi ki, morális sokkot, belső megrendülést. A lapokat a személyes történeteket felidézve nézzük, mindegyikhez óhatatlanul hozzátartoznak keletkezésének körülményei. A kiállítást nem célszerű csak átfutni, viszont a száz munkát – a részletes leírásokkal, életrajzokkal együtt – képtelenség egyetlen nekifutásra feldolgozni. A vaskos katalógus lehetőséget ad az anyag teljes és alapos tanulmányozására. Az időbeli távolság miatt a munkák ma már némiképp leválnak az őket összekötő negatív történelmi kontextusról, és mai, új jelentéssel kapcsolódnak alkotóikhoz, egymáshoz és a befogadóhoz. A titokban, többnyire kis papírdarabokra készült, megbarnult művek részleteit más szemmel nézzük, mint egy hagyományos művészeti tárlat kiállított tárgyait: a témafelhőben a stílusirányzatok összeolvadnak, jelentéktelenné, másodlagossá válnak.
Beszélgetés Bíró Dániellel
A Yad Vashem intézet vezetője, Avner Shalev megnyitóbeszédében hosszan beszélt Gedő Ilkáról is, aki 23 évesen a pesti gettóban rajzolta végig a német megszállást, és itt érte meg az orosz csapatok megérkezését. A vendégek körében a festőnő idősebb fiával, Bíró Dániellel, az InDiGo művészcsoport egykori tagjával, Martin Buber Én és Te című művének fordítójával beszélgettünk.
– Hogyan kerültek édesanyád rajzai a Yad Vashem gyűjteményébe?
– A rendszerváltás után anyámnak és Román Györgynek volt egy közös kiállítása Budapesten, a Magyar Zsidó Múzeumban, Románnak az 1945-ös perekről készült rajzaiból és Gedő Ilka gettórajzaiból. Utóbbiak egy részét megvásárolta a Yad Vashem.
– Milyen benyomást tett rád a berlini kiállítás?
– Korábban, ha megnéztem egy holokausztfilmet vagy kiállítást, mindig depressziós lettem. Eddig ez itt valamiért elkerült. Anyámtól három rajz szerepel, művészetkritikailag hibátlan elemzésekkel ellátva. Egy fiú portréja, ami nem tartalmaz formai újítást, egy varrógépnél ülő nő, ez Dickens-illusztrációnak is elmenne, és egy fiatalkori önarckép, amelyen öregasszonyként ábrázolja magát.
– Utóbbival vitatkoznék. Ez egy hihetetlenül kifejező, mondhatni avantgárd önarckép. Egy korai remekmű, amin teljesen árnyékban van az arc, a kifejezése megtört, de látszik, mennyire fiatal, szinte gyermekien riadt a tekintete. Mit tudsz a keletkezés körülményeiről?
– Születésem előtt több évvel keletkezett, anyám akkor még apámat sem ismerte. Békeidőben naponta készített rajzokat, tele humorral és iróniával, életének minden eseményéről. Később is, ha festett, annak minden fázisát egy füzetben naplószerűen írott szöveggel is bőségesen dokumentálta. Megőriztük a füzeteit, és tervezzük, hogy könyvet készítünk belőle. A gettó viszonyai között, ahol a kiállításon szereplő három munkája született, úgy gondolom, a rajzolás számára a túlélés egyik eszköze lehetett.
– És mi volt a benyomásod a többi munkáról?
– A megnyitón négy beszéd hangzott el, számos hasonló gondolattal, és elmondták a lényeget. A katalógusban Eliad Mohreh-Rosenberg írja: „Számunkra a Soá képei két pólus feszültségében léteznek, az egyik a mindegyiket átható igény, hogy a környezetet, az »itt és most«-ot dokumentálják, a másik az a vágy, hogy az őket körülvevő valóságból más terekbe meneküljenek, lelkükben egy más időbe, vagy egy más helyre utazzanak.” Ennél többet én sem tudok.
– Meglepő egzaktsággal beszéltek a dokumentarizmusról és az eszképizmusról.
– Sokan foglalkoznak manapság művészetterápiával. Nem tudom, hogy ez a terápia ebben az esetben mennyire volt sikeres. A kiállításon mindenesetre tapasztaljuk, hogy a rettenet a művészekben a morális ellenálláson túl kreatív energiákat is mozgósított. Remélem, hogy Berlin után máshol, talán Budapesten is látható lesz. (Megtekinthető április 3-ig.)
Szerző: Varga Marina
(Megjelent a Műértő, 2016. márciusi lapszámában)
