A kiállítás középpontjába a kurátor, Mészáros Tamás történész két olyan meghatározó értelmiségit helyezett, akiket az állambiztonsági szervek „problémás” múltjuk és a körülöttük csoportosuló fiatal írók és képzőművészek miatt állandó operatív megfigyelés alá vontak. Az egyik célszemély a két világháború közötti írásai miatt belső emigrációban élő író, Bibó Lajos volt; a másik Galyasi Miklós, a negyvenes évektől a helyi múzeum igazgatója, akit 1956-os szereplése miatt börtönbüntetésre ítéltek. (A múzeum az ő kezdeményezésére vette fel Tornyai János nevét.)

Hamar kiderült, hogy a Csongrád Megyei Rendőr-főkapitányság III/III-as osztályának aggodalma nem volt alaptalan: 1963-ban a kettejük körül kialakuló csoportok tagjainak műveiből jelent meg a Kép-Írás elnevezésű szamizdat első példánya Vincze Ferenc szerkesztésében. A csupán néhány példányos illegális folyóirat megjelenésének híréről a Galyasi-körbe bejáratos, „Bartók Béla” fedőnevű hálózati személy azonmód tájékoztatta az illetékeseket. A titkosszolgálat először az ügynökön keresztül lehallgató készüléket telepített az összejövetelek helyszínére, majd a második lapszám megjelenése után Vinczét rendőrhatósági figyelmeztetésben részesítették. Céljukat ezzel el is érték: több szám nem jelent meg.

A Megfigyelt művészet című kiállítás történeti szempontok alapján vizsgálja a besúgóhálózat működését, a jelentések azonban – főként a Galyasi körül összegyűlt alkotók, a vásárhelyi iskola tagjai miatt – művészettörténeti szempontból is érdekes adalékokkal szolgálnak. Galyasi a helyi kulturális élet szignifikáns alakja volt, nevéhez fűződik 1954-ben az Őszi Tárlatok elindítása. Ezekre a köréhez tartozó képzőművészeket is beválogatta, sokszor első kiállítási lehetőséget biztosítva számukra. A kiállítótérben öt képzőművész (Kurucz D. István, Fodor József, Németh József, Füstös Zoltán és Fejér Csaba) hatvanas években készült festményei jelennek meg, ezek mellett az alkotókról készült titkosszolgálati jelentéseket olvashatunk. A „vásárhelyi realizmus” képviselőire a kezdetektől erős állambiztonsági figyelem irányult: gyanúsnak tartották, hogy nem a központilag elrendelt szocialista realista stílusban festettek, aminek hátterében rendszerellenes szervezkedést, belső ellenséges tevékenységet sejtettek. Azt nem vették számításba, hogy a vásárhelyi festők nem valami ellen, hanem valami mellett foglaltak állást. Ez pedig az alföldi realista festészet hagyományainak vállalása és a mezőgazdaság átszervezése következtében eltűnőfélben lévő paraszti sors megörökítése volt. Párhuzamosan több ügynök is jelentett a vásárhelyi alkotók személyiségéről, festői módszeréről és magánlakásokon, a biztonságosnak hitt négy fal között egymással megosztott politikai nézeteiről. Sőt magáról az irányzatról is készültek értékelő jelentések; a kiállításon a „Csongrádi” fedőnevű ügynöknek a vásárhelyi iskoláról írt hosszas elemzését is olvashatjuk 1966-ból.

A tárlat kurátora alapos kutatómunkával az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárából gyűjtötte ki az itt többféle formában is közzétett jelentéseket. A nagyrészt a Tornyai János Múzeumból kölcsönzött festmények mellett szereplő dokumentumokon túl egy korhűen berendezett T-lakás, illetve Galyasi szobájának rekonstrukciójával összefüggésben azok az állambiztonsági beszámolók is láthatók, amelyek az operatív rendszer mechanizmusát mutatják be. Az érdeklődők egy kartotékrendszerben részletesebben is olvashatnak az alkotók, ügynökök és tartótisztek tevékenységéről.

Bár az ÁBTL-ben megfelelő kutatási kérelemmel hozzá lehet férni ezekhez az iratokhoz, mégis kuriózumnak hat, hogy itt bárki szabadon betekintést nyerhet a jelentésekbe. Eddig csupán Galántai György képzőművész rendezett az ezredfordulón olyan kiállítást (az Artpool P60 kiállítóhelyen, majd a Centrális Galériában), amelyen a művek mellett ezek is megjelentek. De míg Galántai kiállítás-rekonstrukcióján a nyolcvanas években betiltott művek mellé azok leírását és sajátos értelmezését helyezte, addig ezúttal az iratok a kor hangulatát idézik fel, pontos jellemzést adva az adott művészről. A jelentések alapján némi helyismerettel (vagy ennek hiányában internetes kutatómunkával) nagyrészt azonosítani lehet a besúgókat, akiknek nevét a kiállítás nem fedi fel. Mivel a főorvos, pedagógus, illetve újságíró foglalkozású ügynökök mellett találunk művészettörténészt és művészeti írót is – akik a jelentésekkel párhuzamosan folyamatosan publikáltak a vásárhelyi iskoláról, sőt monográfiákat is írtak az egyes művészekről –, érdemes lenne ennek tükrében revideálni a vásárhelyi iskola korabeli recepciójával és kritikai fogadtatásával kapcsolatos ismereteinket.

Az ügynökmúlt felé a rendszerváltás óta lankadatlan érdeklődés irányul, az állambiztonsági szolgálatok működése azonban még mindig nagyrészt feltáratlan (eddig egyedül éppen Hódmezővásárhely kutatta ki szisztematikusan a helyi szervek működését). A múlttal való szembenézés mindeddig elmaradt, bár az időről időre újra beterjesztett parlamenti javaslatok és viták mellett a kulturális életben is napirenden van a kérdés; a témával foglalkozó friss könyv (Szőnyei Tamás: Titkos írás), film (Cserhalmi Sára: Drága besúgott barátaim) és kiállítás (Baglyas Erika: Bunker, Dovin Galéria) is mind a kérdés kapcsán folytatott diskurzus fontosságát mutatja. (Megtekinthető október 28-ig.)