Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Egy atomerőmű megvalósítását a bonyolult mérték utáni építés már önmagában megnehezíti, ráadásul az effajta projekteket általában más tényezők is bonyolítják – mutat rá a buktatókra a világ vezető megaprojekt-szakértőjeként számon tartott Flyvbjerg Bent. Szerkesztett részlet a Megvalósítás hatékonyan című könyvből.
A japán kormány 1983-ban ígéretes projektet indított, amely a Mondzsu, azaz „Bölcsesség” nevet kapta. Úgy tervezték, hogy amikor elkészül, kettős funkciót tölt majd be: egyrészt a fogyasztók számára elektromos áramot termelő atomerőműként, másrészt az atomenergia-ipar számára üzemanyagot előállító, új típusú szaporítóreaktorként működik.
A japán népet régóta fenyegette a bizonytalan energiaellátás, a Mondzsu terve pedig jobb jövőt ígért. Az építkezés 1986-ban kezdődött, és közel egy évtized múlva, 1995-ben fejeződött be. Egy tűzeset miatt azonban le kellett állítani a létesítményt, és az erőmű évekre bezárt.
A Japán Atomenergia Ügynökség 2000-ben bejelentette, hogy az erőmű újranyithat. A legfelsőbb bíróság végül 2005-ben tette hivatalossá az újraindítást, amelyet 2008-ra terveztek, ám 2009-ig elhalasztottak. A tesztüzemmód 2010-ben kezdődött, és az ütemezés szerint a teljes működés 2013-ban indult volna meg. Azonban 2013 májusában karbantartási hibákat fedeztek fel az erőmű 14 ezer alkatrésze közül néhánynál, amelyek között kulcsfontosságú biztonsági műszerek is voltak. Az újraindítást leállították.
A biztonsági protokoll további megszegésére derült fény, a japán Atomenergia Szabályozó Hatóság pedig a Mondzsu üzemeltetőjét alkalmatlannak minősítette. Ekkorra a kormány már 12 milliárd dollárt költött, és annak, hogy végül elindítsák, majd tíz évig üzemeltessék az erőművet, újabb 6 milliárd dollárra rúgott a becsült költsége. Mindez egy olyan időszakban, amikor a 2011-es fukusimai katasztrófa az atomenergia ellen fordította a közvéleményt. A kormány végül bedobta a törölközőt: 2016-ban bejelentették, hogy a Mondzsut véglegesen bezárják.
A leszerelés várhatóan újabb harminc évet vesz majd igénybe, és további 3,4 milliárd dollárba kerül. Ha ez az előrejelzés pontosabbnak bizonyul, mint a többi, a projekt hatvan évig tart, több mint 15 milliárd dollárba kerül úgy, hogy az erőmű végül egyáltalán nem termelt elektromos áramot.
A Mondzsu szélsőséges eset, de nem egyedüli
Az adatbázisom szerint az atomerőművek alkotják az egyik legrosszabbul teljesítő projekttípust. Átlagos költségtúllépésük 120 százalék reálértéken, a futamidő pedig 65 százalékkal hosszabb a tervezettnél. Ami még rosszabb: mind a költség, mind az ütemezés tekintetében fennáll a szélsőséges vastagszélűség kockázata, ami azt jelenti, hogy 20 vagy 30 százalékkal meghaladhatják a költségvetést. Vagy 200, illetve 300 százalékkal. Vagy 500 százalékkal. Vagy többel. Ahogy a Mondzsu esete is bizonyítja: a dolgok szinte megállíthatatlanul rossz irányt vehetnek.
A hiba nem az atomenergiában rejlik: sok más projekttípus van, amelynek alig rosszabb az eredménye. A probléma a módszerben gyökerezik, amellyel a Mondzsuhoz hasonló óriási projekteket tervezni és kivitelezni szokták. Ha megértjük, mi bújik meg a háttérben, azt is felismerjük, mi az a – paradox módon apró – dolog, amely megoldja a nagy építkezések kérdését.
Egyetlen hatalmas dolog
Ha óriási projektet tervezünk és valósítunk meg, annak egyik módja, hogy egyetlen dolgot építünk. Egy hatalmas dolgot. A Mondzsu ilyen hatalmas dolog. A legtöbb atomerőmű az. De ilyenek még az óriás vízerőművek, a nagy sebességű vasutak és a felhőkarcolók is. Ha így építünk, csak egy dolgot építünk, amely a dolog természetéből fakadóan egyedi. Nincsenek szabványos részei, nincsenek kereskedelemben kapható termékek, nincsenek már korábban megtett lépések. A folyamat ezért lassú és összetett.
Az atomerőművek pontosan ilyenek: elképesztő számú mérték után készült alkatrész és különböző rendszer alkotja őket, amelyeknek mind-mind működniük kell, sőt együtt kell működniük ahhoz, hogy az erőmű termelni tudjon. A bonyolult mérték utáni építési módszer önmagában véve megnehezíti a hatalmas projektek megvalósítását, számos egyéb tényező pedig tovább bonyolítja.
Először is: egy atomerőművet nem lehet gyorsan felépíteni, egy ideig üzemeltetni, megnézni, mi működik és mi nem, majd a tanulságokat hasznosítva megváltoztatni a tervet. Ez túlságosan költséges és veszélyes lenne. Ebből fakadóan a kísérletezés kizárt, a projektnek első nekifutásra jól kell sikerülnie.
Másodszor: van egy kis probléma a tapasztalattal is. Ha atomerőművet építünk, esélyes, hogy nem sok ilyet csináltunk korábban, azon egyszerű oknál fogva, hogy eddig kevés atomerőmű épült, azok is sok éven át, így alig adódott lehetőség a tapasztalatszerzésre. Annak ellenére, hogy nincs mód kísérletezésre, és kevés a tapasztalatunk, elsőre jól kell megvalósítanunk a projektet. Ez nehéz, sőt, szinte lehetetlen.
Még ha van is némi tapasztalatunk az atomerőművek létrehozásában, ennek a konkrét erőműnek az építésében esélytelen, hogy legyen, mivel kevés kivétellel minden erőművet egyedileg terveznek egy konkrét helyszínre, és folyamatosan változó technológiára támaszkodnak. Minden erőmű olyan, mint a Mondzsu: mérték után készül, egyedi. Minden, amit egyedi rendelésre gyártanak, drága, és lassan lesz kész.
Kísérletezés és a tapasztalat híján menet közben csupán azt tanulhatjuk meg, hogy a projekt nehezebb és költségesebb, mint vártuk – és nem csupán az a bizonyos projekt, amelyen épp dolgozunk, hanem az adott projekttípus mint olyan. Eddig ismeretlen akadályok merülnek fel. Azok a megoldások, amelyekről korábban úgy hittük, működnek, most nem használhatók. És hiába kezdjük újra javított és átalakított tervekkel, nem jutunk előre. Az üzemeltetési szakértők ezt a folyamatot „negatív tanulásnak” nevezik: minél többet tanulunk valamiből, annál nehezebb és költségesebb lesz.
A harmadik tényező a pénzügyi nyomás. Egy atomerőműnek teljesen el kell készülnie, mielőtt elektromos áramot termelne. Ezért az összes pénzből, amelyet az erőműbe öntöttek, egészen az átadás pillanatáig semmi sem jön vissza. A szalag átvágásáig pedig rengeteg idő telik el, tekintettel a rendelés szerinti gyártásra, az összetettségre, a kísérletezés kiesésére, a tapasztalathiányra és a negatív tanulásra, valamint arra, hogy mindennek első alkalommal mindjárt jól kell sikerülnie.
Végül ne feledkezzünk meg a fekete hattyúkról sem. Minden projektet megjósolhatatlan krízisek fenyegetnek, és az idő múlásával egyre nő a sérülékenységük. Így, mivel az egyetlen hatalmas dolog megvalósítása rengeteg időt vesz igénybe, fennáll a kockázata, hogy előbb-utóbb előre nem látható csapás éri. Pontosan ez történt a Mondzsuval is.
Több mint negyedszázaddal azután, hogy a projekt elindult, egy földrengés miatt cunami csapott le a fukusimai atomerőműre, ami súlyos katasztrófához vezetett. A közvélemény a nukleáris energia ellen fordult, ez pedig végül meggyőzte a japán kormányt, hogy leállítsa a Mondzsu-projektet. Erős túlzás lenne azt állítani, hogy az események ilyetén alakulását 1983-ban előre látni lehetett volna.
Amikor azonban a megvalósítás évtizedeket vesz igénybe, elkerülhetetlenül bekövetkezik valami megjósolhatatlan. Ha mindezt összeadjuk, természetesnek tűnik, hogy az atomerőművek és a többi „egyetlen hatalmas dolog” kivitelezését célzó projektek fájdalmasan lassan készülnek el, és rendkívül költségesek. Az a meglepő, hogy egyáltalán elkészülnek. Szerencsére van egy másik módja is annak, hogyan építsünk hatalmas dolgokat.
Melyek azok az egyetemes tényezők, amelyek megkülönböztetik a sikert a bukástól? Kiderül a Megvalósítás hatékonyan című könyvből, amelyet itt rendelhetnek meg kedvezménnyel. A könyv megjelenését a ShiwaForce.com Zrt. támogatta.
