Az ultimátum az egyirányú kommunikáció eszköze és a hatalom használatának agresszív módja olyankor, amikor dühösek vagy frusztráltak vagyunk, és nem találunk más, használható stratégiát.

Amikor a kifejezést a neveléssel összefüggésben használom, számomra nehezen értelmezhető dolognak tűnik. Hogy lehet azt mondani egy gyereknek, hogy menjen a szobájába, és ne jöjjön ki onnan, amíg meg nem tanulta a leckét? Honnan tudjuk, hogy megtanulja-e a leckét?

Az ultimátumok ritkán célra vezetőek, általában csak annyit érünk el velük, hogy a gyerek egy ideig egyedül marad a szobájában, majd kijön, és azt mondja, hogy sajnálom. Megkérdezzük tőle, hogy megtanulta-e a leckét, mire ő bólint. Azt azonban nem tudhatjuk, hogy ami az ultimátumhoz vezetett, megtörténik-e a jövőben is.

Csak annyit közvetítettünk a kamasz felé, hogy a szeretet feltételekhez kötött: szeretjük, ha jó, ha pedig rossz, akkor nem.

Az ultimátumok eleve kudarcra vannak ítélve, mert természetüknél fogva kizárják a magyarázat vagy vita útján történő tanulást. Csak azt érjük el velük, hogy megbízhatatlannak tűnünk. Nincs abban semmi rossz, ha világos szabályokat állítunk fel, és az általunk választott értékek szerint élünk. Az viszont nem tesz jót, ha ultimátummal büntetjük a kamaszt, mert szerintünk nem megfelelő módon viselkedett.

Azoknak a tinédzsereknek, akiket fenyítéssel neveltek, és akiknek nem elégítették ki az érzelmi igényeit, később nehézséget jelenthet a problémákkal való megküzdés. Az érzelmi elhanyagolás miatt a kamaszok elbizonytalanodnak, amikor döntéseket kell hozniuk, és hamar elveszítik a képességeikbe vetett hitet, határozatlanok és aggodalmaskodók lesznek. Nehezen kezelik a stresszt és a nehézségeket, és olyan rossz döntéseket hozhatnak, amelyek negatívan befolyásolják a további életüket. Számos tanulmány bizonyítja, hogy az ultimátum csak félelmet, távolságot, magányt és számos konfliktust generál, ezt pedig senki sem akarja a gyerekének.

A határok kijelölése szükséges, ám nem összehasonlítható azzal, ha ultimátumot adunk

Ennek ellenére előfordulhatnak olyan helyzetek, amikor az ultimátum az egyetlen megoldás. Ismerek olyan szülőket, akik átélték, hogy serdülő gyerekük felelőtlenül és veszélyesen viselkedett. Egy fiú például ellopta az apja autóját, túl gyorsan hajtott, és balesetet szenvedett, amelyben totálkárosra törte a kocsit. És voltak olyan szülők, akiknek romhalmazzá vált az otthona, amikor kamasz gyerekük bulit rendezett a tudtuk nélkül, míg másoknak azzal kellett szembesülniük, hogy serdülő gyerekük drogozik vagy verekedett.

Néha a legjobb szándék ellenére sem tudunk hatni a kamaszra, mert észérvekkel nem győzhetők meg. A homloklebeny még nem áll készen az információk befogadására és lefordítására, így nem a remélt választ kapjuk, és nem is érhetjük el a remélt viselkedésváltozást.

Egy nagyszerű és okos fiú, akivel egy konzultáción találkoztam, már tizennégy évesen megfogalmazta, hogy nem illik a családjába. Úgy érezte, elidegenedett tőlük, és nem tudott többé azonosulni a neveltetése során kapott értékekkel és normákkal. Nem érezte, hogy ismerik, vagy elismerik olyannak, amilyen, és folyamatosan lázadt minden ellen, ami ellen csak tudott. A szülei nem értették, miért fordult szembe velük, és soha nem is kérdezték tőle. Három és fél éven át napi szinten harcban álltak egymással.

Kapcsolatuk egyre rombolóbbá vált, míg végül teljesen kihűlt és szeretetlen lett. A fiatalember ultimátumot kapott, hogy költözzön el otthonról. Senki sem bírta tovább a negatív energiát. Nem sokkal az elköltözése után a fizikai és az érzelmi távolság lehetőséget adott a kibékülésre. Találtak új kapcsolódási pontokat, új alapot a közeledéshez, amelyre építkezve elkezdhették megjavítani, ami elromlott közöttük. Sokan ellenzik ugyan az ultimátumokat, de valami jó is kisülhet belőlük, ha a helyzet másképpen megoldhatatlan.

Aki el akarja kerülni a fentihez hasonló helyzeteket, annak tudnia kell, hogy az irányadó, autoritatív megközelítés nem arról szól, hogy nem szabunk határokat. Éppen ellenkezőleg, a határok kijelölése szükséges, ám nem összehasonlítható azzal, ha ultimátumot adunk. A határok kijelölése úgy történhet, hogy elmondjuk, mi az, ami számunkra elfogadható, és mi az, ami nem.

„Halálra rémít, amikor ezt csinálod. Ez egyszerűen nem oké.” „Amikor engedély nélkül bulizol, megszeged a beléd vetett bizalmamat. Bízom benned, és a bizalom teszi erőssé és különlegessé a családunkat. Hogyan térhetnénk vissza oda, ahol voltunk?” „Mi van amögött, amikor megkérdőjelezed az életmódunkat, mi az, amit észre kellene vennünk?”

Miközben a kamasszal beszélgetünk, a viselkedésünkkel közvetítjük az értékeinket. Ha tisztán látjuk ezeket az értékeket, könnyebben tudunk határokat szabni, és képesek vagyunk megfogalmazni, mi az, ami egyénként és családként elfogadható számunkra, és mi az, ami nem. Ez főleg akkor fontos, ha az okoz konfliktust, hogy nincs összhang a kamasszal szemben támasztott elvárásaink és aközött, amit ő él meg elvárásként. Ezeket az elvárásokat ritkán tisztázzuk, ami nézeteltérésekhez vezethet.

Kamasznevelés dán módra

HVG Könyvek

Egy kamasz sem akar konfrontálódni, és ha megfélemlítjük vagy ultimátumot kap, nem a saját elhatározásából fog együttműködni. Ehelyett lefagy az idegrendszere – kialszik egy csillaga –, és többé nem fordul hozzánk támogatásért vagy útmutatásért. És ez éppen ellentétes azzal, amit szeretnénk. Hogy ezt elkerüljük, változtatnunk kell a hozzáállásunkon, és nem ultimátumokkal rákényszerítenünk az akaratunkat.

A fenti cikk Iben Dissing Sandahl Kamasznevelés dán módra című könyvének szerkesztett részlete. A könyvből megtudhatjuk, miért olyan fontos, hogy elérhető közelségben maradjunk a kamaszok számára. A könyvet itt rendelheti meg kedvezménnyel.