Biztosan önnel is előfordult már, hogy éppen gondolt valakire, aki abban a pillanatban telefonált, üzenetet küldött vagy személyesen megjelent. Az is gyakori, hogy látszólag véletlenszerűen kézbe veszünk egy könyvet a könyvesboltban, majd meglepődünk, mert éppen annál a résznél nyílik ki, ami nekünk vagy rólunk szól. Vagy kiválasztunk – látszólag véletlenül – egy filmet, és mintha a saját életünket néznénk a képernyőn.

Ilyenkor úgy tűnik, mintha a környezetünk valami rejtett üzenetet közvetítene számunkra, melynek megfejtését csak mi magunk ismerjük. Azt is tapasztalhattuk már, hogy hirtelen meglátjuk, hogy jelentős leértékeléssel kapható egy tárgy, amit már régóta szerettünk volna megvásárolni, vagy éppen megkapjuk valakitől, akinek (úgy véljük) fogalma sincs titkos vágyunkról. Ezeket a belső világunkat és a külső valóságot, mindennapi életünket összekötő „véletlen” egybeeséseket nevezte Jung szinkronicitásnak.

Szinkronjelenségeket akkor is tapasztalhatunk, ha szoros kötelék alakul ki vagy szakad meg egy számunkra fontos másik személlyel, ha vele történik valami fontos esemény, vagy ő él át erőteljes élményt. Ezek az események a szinkronicitás jelenségét mutatják, valamilyen együtt rezgő illeszkedést. A „véletlen egybeesések” tekinthetők úgy is, mint amelyek a tudattalant igyekeznek tudatossá tenni, és ezzel nagy segítségünkre lehetnek a mindennapokban és személyiségünk fejlődésében is.

Amikor például azon töprengünk, hogy váltanunk kellene, és hirtelen szembejön velünk egy-két kedvező állásajánlat, vagy éppen ellenkezőleg, megemelik a fizetésünket vagy jobb pozícióba kerülünk jelenlegi munkahelyünkön. Őseink mindig is hittek, a természetközelibb életet élő népek még ma is hisznek a „jelekben”, figyelik a természeti jelenségeket és életük apró történéseit, miközben a modern ember nagy rohanásában nem figyel, meg sem látja a szinkronjelenségeket, vagy könnyedén babonaságnak, esztelenségnek bélyegzi őket.

Szinkronicitás tapasztalható akkor is, ha egy külső és egy archetipikus esemény (belső élmény, azaz megérzés, halál, születés, szerelem, elhagyás) egyszerre jelenik meg, időben egybeesik. Ilyen például, amikor egy számunkra fontos személy meghal, és megáll az óránk, vagy eltörik a kedvenc bögrénk. Vagy amikor születik egy régóta várt gyermek a családban, és ugyanakkor meghal egy nagyszülő vagy dédszülő, mintha „átadná a helyét”. Előfordul, hogy egy esküvői fotó folyton leesik a falról, szinte figyelmeztetve valakit, hogy társa hűtlen hozzá (ami éppen azon a napon derül ki, amikor a kép végleg összetörik). Persze – mivel csak később „esik le a tantusz” – könnyen érhet bennünket az utólagos belemagyarázás vádja.

"Jelentőségteljes véletlen"

A szinkronicitás fogalmát a pszichológiában Carl Gustav Jung vezette be, az egymással kapcsolatban nem lévő események előfordulására használta, amikor azt érezzük, hogy ez nem csupán véletlen. Jung a szinkronicitást „jelentőségteljes” véletlennek gondolta, rejtélyes együttállásnak, amikor több dolog történik egymással összefüggésben. Ami történik, az a „rezgések” szintjén már előbb megtörtént, aztán lesz belőle fizikai élményünk.

Jung az okot az emberi tudatban kereste: a lelki fejlődés egy szintjén a kollektív tudattalan mintái nyilvánulnak meg a fizikai világ egybeeséseiben. Szerinte a szinkronicitás a természet működési elve, mely nem ok-okozat összefüggések mentén működik, egy olyan törvény, ami a tudatosság kiteljesedését szolgálja. Jung klasszikus példája a szinkronicitásra: egy hölgy páciense éppen az álmát mesélte, melyben egy arany szkarabeuszbogarat kapott. Miközben mesélt, Jung halk kopogást hallott. Egy bogár repült be az ablakon, a szkarabeuszhoz legközelebb álló, a szkarabeuszok családjába tartozó rovar, az aranyos rózsabogár.

Magam is sokszor tapasztalom – mióta figyelem! – nemcsak a magánéletemben, hanem a munkám során a szinkronicitás jelenségét. Csendes helyen dolgozom, mégis előfordul, hogy oda nem tartozó külső zajok megjelenítenek valamit a páciens belső (tudattalan) történéseiből. Például ritkán hallom a rendelőmben az utcáról beszűrődő sziréna hangját, viszont sokszor tapasztalom, hogy traumák feldolgozásakor a páciensem kínzó érzéseinek megjelenése előtt, miközben ő maga is küzd érzéseivel, messziről megszólal egy mentőautó szirénája. Vagy miközben egy fiatal, pánikrohamokkal küzdő nő éppen bizonygatja, hogy nem szeretne gyermeket, csak az anyja erőlteti, hirtelen gyerekek kacagása tölti be a teret, ami egyébként nem fordul elő az ablakom alatt.

A „véletlen” egybeesések sorát folytathatnám a végtelenségig. Időnként mindenki találkozik a szinkronicitás megnyilvánulásaival, ám nem mindig látványos az egybeesés. Gyakran spontán gondolatok, fantáziaképek vagy álmok irányítják figyelmünket egy jelenségre, és ha ezt észrevesszük, akkor felfedezhetjük a véletlennek tűnő események egymáshoz kapcsolódását. A szinkronicitás eseményei mindig személyesek, csak mi érthetjük üzeneteit, ha a külső világ történéseit összekapcsoljuk belső világunkkal. Ezzel segítséget kaphatunk a mélyebb önismerethez, akár ahhoz is, hogy jó úton haladunk-e az életünkben. A látszólagos véletlenek azt is megmutatják, amit eddig nem vettünk észre, még ha a tudományos gondolkodásunk nem is szokott ehhez hozzá. Tehát a szinkronicitás a külvilágból érkező segítség a fejlődésünkhöz.

Új élet, új öröm, új felelősség

Egyik páciensem, a válásban (elköltözésben) levő, negyvennyolc éves Györgyi így mesélt élete legmegdöbbentőbb szinkronjelenségéről, és arról, hogy a váratlan esemény hogyan élesztette fel a benne lakozó szeretetet, amiről azt hitte, állandósult hiánycikké vált az életében.

„Mióta az eszemet tudom, mindig volt kutyánk. Így: kutyánk, és nem kutyám, mert a családé volt, az udvaron lakott, igazi falusi ebként. Soha meg sem fordult a fejemben, hogy saját kutyám legyen, inkább macska, de azt is csak, ha muszáj. Ehhez képest most gazdi lettem, egy öthetes kis kóbor jószág rám varrta magát. Éppen hazaérkeztem, a kaput nyitottam, hogy beálljak az autóval, és közben az járt a fejemben, mennyire utálom már ezt a házat. A tesóméktól jöttem haza, rengeteget voltam náluk, mivel így, válófélben különösen nehezemre esett otthon lenni szabadnapokon, egy levegőt szívni a majdnem-volt-férjemmel… Az járt a fejemben, hogy már csak egy kicsit kell kibírnom, aztán jó lesz, csak magammal foglalkozva, mert hamarosan kimondják a válást, a mindjárt-volt-férjemtől elköltözhetek, már a szülői gondoskodási kötelezettségektől is nagyjából szabadon, mivel a gyerekek kirepültek. Persze rossz is van ebben az átmeneti állapotban: a bizonytalanság, a szorongás a jövő miatt, a „jaj, csak minden rendben legyen” aggodalma, a „fáradt vagyok az újabb újrakezdéshez” kishitűsége. Csak a napokat számolom, letolom a teendőket, legszívesebben átugranám az egész hátralévő időt áprilisig. Erre ott reszket egy tenyérnyi (tényleg tenyérnyi) kis jószág a januári hidegben. Hát, te meg honnan kerültél ide? Tökéletesen kiszámítottad, mikor nem alkalmas… Éppen elég nekem a magam gondja, senki iránt nem akarok újabb felelősséget vállalni, ráadásul egy kis lakásba költözöm. No, de sebaj, Facebook-poszt, kié ez a blöki, várja a gazdáját. Aztán a karomban alszik bebugyolálva, és másnap már szinte remélem, hogy senki sem keresi… Közben leesik, hogy ő talált meg engem, mert annyi gazdátlan szeretet van még bennem, már nincs kinek adni, és ő is gazdátlan, hát neki adom. Le is veszem a posztot gyorsan. A róla való gondoskodás ritmust ad a napoknak, örül, amikor hazaérek, örül, ha lát, és hálás mindenért. Számontart ez a kis szőrgolyó. Aztán eszembe jut, hogy tudhatok valamit, ha ekkora válságban is rám bízott a sors egy kis életet. Büszkén viszem állatorvoshoz, és úgy örülök a súlygyarapodásának, mint annak idején a védőnői tanácsadáson, amikor a már felnőtt gyerekeim picik voltak. Három hónap telik el, a költözéskor a legfontosabb dolgot pakolom be utoljára a kocsiba: őt. Most öt hónapos, olyan, mintha egész életemben velem élt volna. Ami tulajdonképpen igaz is: velem van az új életemben.”

Mi különbözteti meg a hamis jeleket az igaziaktól?

A szinkronicitás jelensége persze nem arra való, hogy éretlen személyiségünkkel, felelősséggel vállalt döntéseink elodázásával várjuk a „jelet”, hogy majd az megmondja, mit tegyünk. Sőt arra sem, hogy saját megdolgozatlan félelmeinkre, fogyatékosságunkra szolgáljon felszínes magyarázatul. Például, ha félünk az elköteleződéstől, a mélyebb intimitástól, és az összeköltözés előtt meglátjuk, hogy az előttünk haladó autó rendszámtábláján „NEM” szerepel, akkor félelmünk igazolásaként (a mélyebb magunkba tekintés helyett) hamar arra a következtetésre juthatunk, hogy ne költözzünk, inkább szakítsunk.

E ponton élesen merülhet fel a kérdés, hogy mi különbözteti meg a hamis jeleket és téves következtetéseket az igaziaktól? A válasz egyértelmű: a mély önismeret. Már Freud is jéghegyhez hasonlította a tudatos és tudattalan működésünket: a psziché vízből kiálló, látható, önmagunk és mások számára is megismerhető kicsi része a tudatos működésünk, míg a víz alatti jóval nagyobb rész a tudattalanunk.

Az önismeret és személyiségünk fejlődésének hatására egyre nagyobb rész válik tudatossá, egyre jobban ismerjük saját valós érzéseinket, egyre tudatosabban tudunk bánni önmagunkkal. Jobban tudjuk értelmezni a környezeti szinkronokat, valamint jobban értjük, hogy mit vetítünk magunkból a környezetünkre. Valódi érzéseink ismeretében azonnal érezzük, hogy félünk ugyan, de ez a félelem az előző csalódásaink hozománya.

A szinkronicitásban olyan élményekről is beszélhetünk, amikor jövőbeli eseményekre érzünk rá, vagy olyan múltbeli történésre, amikor nem is lehettünk jelen – mégis pontosan érezzük, „tudjuk”, hogy mi történt. Az, hogy ezzel mit kezdünk, jelentősen függ attól, mennyire vagyunk nyitottak egy kissé szokatlan gondolkodásra, mert a szinkronicitás, különösen elakadások idején, kreatív megoldásokat tárhat elénk.

Semmilyen véglet nem szerencsés, a túlzottan racionális gondolkodás ugyanúgy nem, mint annak hiánya. Pácienseimen látom, hogy kiteljesedik az életük, és maguk is egészségesebbé válnak, amikor a túlzott racionalitásból fejlődni tudnak az érzelmeik felé, nyitottabbak a számukra irracionálisabbnak tűnő világra is. Ugyanakkor az sem szerencsés, ha valaki kellő racionalitás, érett személyiség nélkül fürdőzik a „lila ködben”, a kritikátlan ezotériában, és minden nehézsége okát és megoldását magán kívül keresi, másokat hibáztat, vagy éretlen spiritualitással (például) „isteni energiákat” közvetít.

A fenti cikk L. Stipkovits Erika Még közelebb önmagunkhoz című könyvének szerkesztett részlete.

A népszerű klinikai szakpszichológus, pszichoterapeuta önismeretünk, belső harmóniánk összefüggéseiről és fejlesztésének módszereiről beszél a következő HVG Extra Pszichológia Szalonon. Az előadásról részleteket itt talál.