Sokszor fordulnak hozzám párkapcsolati tanácsért. Ilyenkor a Barackkal közös fényképeinkre utalnak – amelyeken együtt nevetünk, vagy egymásra pillantunk, és láthatóan jól érezzük magunkat a másik mellett –, és azt szűrik le, hogy élvezzük egymás társaságát. Megkérdezik, hogy sikerült a házasságban egymás mellett maradnunk és nem megkeserednünk immár harminc éven át. Ilyenkor legszívesebben azt felelném, hogy „Tényleg, ez néha bennünket is meglep!”. És egyáltalán nem viccelek. Természetesen megvannak a problémáink, de szeretem ezt a férfit, és ő is szeret engem, most, még mindig, és a jelek szerint örökké.

A szerelmünk nem tökéletes, de valódi, és elköteleztük magunkat mellette. Sok szempontból nagyon különbözünk egymástól a férjemmel. Ő éjjeli bagoly, és szereti a magányos foglalatosságokat. Én korán kelek, és szeretem, ha sokan vannak körülöttem. Szerintem túl sok időt tölt golfozással. Szerinte túl sokat nézek buta tévéműsorokat. Ott van azonban közöttünk a szeretetteljes bizonyosság, annak az egyszerű ténynek a tudata, hogy a másik mindig mellettünk lesz, bármi történjék is. Azt hiszem, az emberek ezt látják, amikor ránéznek a rólunk készült képekre.

Felnőttéletem során több helyen is éltem, de úgy érzem, csak egyetlen igazi otthonom volt. Ez az otthonom pedig a családom. Az én otthonom Barack. A kapcsolatunkat közösen építettük. Minden egyes nap ebben élünk, és amennyire csak tudunk, igyekszünk folyamatosan javítani rajta, miközben néha, bizonyos időszakokban – amikor más problémákkal vagyunk elfoglalva – hagyjuk, hogy olyan legyen, amilyen. A házasságunkból indulunk, és oda térünk vissza, mert ez az a hely, ahol mindketten őszintén, nyugodtan, és gyakran egymást bosszantva, önmagunk lehetünk.

Sok kérdés, amelyet a közösségi médiában, levélben vagy e-mailben tesznek fel nekünk, a kapcsolatoknak erre az elemére vonatkozik: milyen mértékben kell bizonyosságot éreznünk, mikor, milyen erősen és milyen ingadozással. Honnan tudhatjuk, hogy megtaláltuk a megfelelő partnert, azt az embert, aki megérdemli, hogy elkötelezzük magunkat mellette? Baj, ha néha nem kedvelem a páromat? Hogyan szerethetek helyesen valakit, ha a saját szüleim nem mutattak ebben jó példát? Mi lesz, ha konfliktus, nehézség, kihívás adódik?

Olyanok is megkeresnek, akik azért fontolgatják a házasságot, mert azt gondolják, hogy az majd megold bizonyos problémákat a kapcsolatukban. Vagy azért készülnek gyermekvállalásra, mert az talán helyrehozza a házasságukat. Van, aki a váláson gondolkodik, de nem tudja eldönteni, maradjon-e vagy meneküljön egy nehéz vagy megromlott kapcsolatból. Megint mások szerint a házasság általában véve unalmas, patriarchális és divatjamúlt intézmény. És olyan fiatalok is írnak, akik aggódnak, hogy hibákat követnek el a párkapcsolatukban, vagy már el is követtek valamit, és most nem tudják, mitévők legyenek.

Az az igazság, hogy nincsenek válaszaim ezekre a kérdésekre, sem receptjeim, amelyeket az egyes kihívásokra felkínálhatnék. Az egyetlen szerelmi történet, amelyet ismerek, az, amelyikben nap mint nap élek. A bizonyossághoz vezető út mindenkinél másképp fest majd, mint az enyém, ahogy az otthonról és az odatartozókról alkotott képünk is mindig egyedi.

A legtöbben csak lassan jövünk rá, mire van szükségünk egy párkapcsolatban, és mi mit tudunk adni benne. Gyakorolunk. Tanulunk. Elszúrjuk. Túlgondoljuk a dolgokat, rögeszmésen gyötörjük magunkat, és elpazaroljuk az energiánkat. Előfordul, hogy rossz tanácsot fogadunk meg, vagy nem törődünk a jótanáccsal. Ha megsebeznek, visszavonulunk. Ha félünk, páncélt öltünk. Támadunk, ha provokálnak, vagy megadjuk magunkat, ha megszégyenülünk.

Arra is juthatunk, ahogy sokan teszik, hogy tökéletesen boldog és teljes életet élünk úgy is, ha nincs mellettünk senki. És ha ez a helyzet, remélhetőleg annak is tartjuk majd: teljes mértékben érvényes és sikeres életútválasztásnak. Továbbá sokan önkéntelenül is másolni próbáljuk azokat a kapcsolatokat, amelyek felnőve körülvettek bennünket, és az eredmény természetesen sikerülhet csodásan, elsülhet borzalmasan, vagy eshet valahová a kettő közé. A valódi, tartós szerelem, véleményem szerint, leginkább a köztes állapotban fordul elő. Közösen mindenesetre a következő kérdésre kell megfelelnünk: „Kik vagyunk, és kik akarunk lenni?”

***

HVG könyvek

Ha úgy határozunk, hogy összekötjük az életünket egy másik emberrel, akkor folyamatosan együtt kell élnünk ezzel a döntéssel. Újra meg újra azon kapjuk majd magunkat, hogy a maradást kell választanunk a meneküléssel szemben.

Sokat segít, ha úgy lépünk be egy elkötelezett kapcsolatba, hogy hajlandók vagyunk dolgozni érte, készek vagyunk az alázatra, és elfogadjuk, sőt élvezzük, hogy abban a bizonyos köztes térben létezünk, amikor ide-oda pattogunk gyönyörűséges és rémes között, néha egyetlen beszélgetésen belül, néha évek alatt.

És a döntés nyomán, az évek során majdnem biztosan rá fogunk jönni, hogy nem létezik fele-fele arányú egyensúly. Inkább olyan lesz, mint az abakusz ide-oda csúszkáló golyói; a matek ritkán jön ki, az egyenletet soha nem tudjuk teljesen megoldani. Ilyen a kapcsolat dinamikája: tele van változásokkal, állandóan alakul.

Soha nem jön el az a pont, amikor mindketten úgy érezzük, a helyzet tökéletesen igazságos és egyenlő. Valakinek mindig alkalmazkodnia kell. Valakinek mindig áldozatot kell hoznia. Lehet, hogy az egyik fél egy ideig felülkerekedik, a másik meg alárendelt helyzetbe kerül, az egyikre több anyagi nyomás nehezedik, míg a másik a gyerekneveléssel, a családdal kapcsolatos teendőket intézi.

Ezek a döntések és a velük járó stressz nagyon is valódiak. Rájöttem viszont, hogy az élet évszakokhoz hasonló szakaszokban zajlik. A beteljesülés – szerelemben, családban, karrierben – ritkán következik be egyszerre. Egy erős kapcsolatban a felek felváltva kötnek kompromisszumokat, és így, együtt építik az otthon közös eszményét a köztes térben.

Bármilyen mély és szenvedélyes legyen is a szerelmünk, kénytelenek leszünk szembesülni partnerünk hibáival is. Szemet kell hunynunk egy sor apróbb és legalább néhány nagyobb bosszantó tulajdonsága felett, és közben – a nehézségek és az elkerülhetetlen fennakadások közepette – meg kell erősítenünk a szeretetet és az állandóságot, méghozzá olyan gyakran és olyan gyengéd figyelemmel, amennyire csak lehetséges.

És mindezt olyasvalakivel kell megtennünk, aki ugyanúgy képes és hajlandó megadni ugyanezt a mozgásteret, és ugyanolyan türelemmel van irántunk; aki szeret bennünket a magunkkal hozott csomag ellenére, bárhogy nézünk ki és viselkedünk, akkor is, amikor a legrosszabb formánkat hozzuk.

Ha jobban belegondolunk, az egész egy őrült és lehetetlennek tűnő vállalkozás. És nem is mindig működik. (Nem is szabad mindenáron működnie: ha egy kapcsolat árt nekünk, ideje kilépni belőle.) Amikor azonban igen, akkor igazi, őszinte csodának érezzük, és végül is erről szól a szerelem. Ez a lényege. Minden hosszú távú kapcsolat valójában a makacs hit és kitartás diadala.

A fenti írás Michelle Obama Belső fényünk című könyvének szerkesztett részlete.

Hogyan építhetünk tartós és támogató kapcsolatokat? Hogyan meríthetünk erőt a különbözőségből és találhatjuk meg a közös pontokat? Milyen eszközeink vannak a kétely, a kishitűség vagy a tehetetlenség érzésének legyőzésére? A Belső fényünk oldalain többek között ezekre a kérdésekre is választ kaphatunk. A könyvet itt rendelheti meg kedvezménnyel.