Michelle Obama – akkori nevén Michelle Robinson – az egyetem elvégzése után egy neves jogi iroda, a Sidley & Austin chicagói kirendeltségén helyezkedett el. Az elhivatott chicagói jogász huszonöt éves korára több pénzt keresett, mint a szülei bármikor is. Ennél az irodánál kapta azt a feladatot az egyik vezető üzlettárstól, hogy legyen a mentora a céghez gyakorlatra érkező jelöltnek.

Az alábbiakban egy szerkesztett részletet közlünk Michelle Obama Így lettem című könyvéből, amelyben Michelle a leendő férjével, Barack Obamával való találkozására emlékezik vissza.

Egy "szimpla igen" hatalma

Egy „szimpla igen” képes mindent megváltoztatni. Amikor az emlékeztető megérkezik a felkérés megerősítésére, valami mély és láthatatlan törésvonal remegni kezd az életemben, és lassan megindul a csuszamlás. A nevem mellett ott egy másik név, egy nagymenő jogászpalántáé, aki szintén szorgalmasan kapaszkodik felfelé a maga létráján. Hozzám hasonlóan ez a fiatalember is fekete, és a Harvardról érkezik. Ezenkívül nem tudok róla semmit – csak a meglehetősen különös nevét.

Barack Obama már az első napon elkésett. Ott ültem az irodámban, és csak vártam és vártam, hogy megérkezzen. Mint a legtöbb jogász munkája első évében, én is nagyon elfoglalt voltam. Rengeteg időt töltöttem bent a Sidley & Austinnál, sokszor az ebédemet és a vacsorámat is az íróasztalomnál fogyasztottam el, miközben dacoltam a precíz és körülményes jogásznyelven írt dokumentumok soha nem apadó özönével.

A cég marketinggel és szellemi tulajdont érintő ügyekkel foglalkozó csoportjába vettek fel, amelyet házon belül szabadabb és kreatívabb részlegnek tartottak a többinél, feltételezem, azért, mert a munkaidő egy részében hirdetésekkel foglalkoztunk. A munkámhoz tartozott az is, hogy átböngésszem az ügyfeleink televíziós és rádiós reklámjainak szövegkönyvét, hogy biztosan ne szegjék meg vele a Szövetségi Távközlési Bizottság előírásait.

Heti hetven órát kellett eltöltenem az irodámban, ám cserébe a körülményekre igazán nem lehetett panaszom. Bőrhuzatú széken, fényes diófa asztal mellett ülhettem, az ablakom délkeleti irányba nézett. Messzire elláttam az üzleti negyed összevisszasága felett, egészen a Michigan-tó fehér tajtékos hullámaira, amelyeket nyaranta színpompás vitorlák pettyeztek.

Twitter

Az órámra pillantottam. – Még mindig semmi jele ennek a fickónak? – szóltam ki asszisztensemnek. Hangosan felsóhajtott. – De nincs ám – kiáltott vissza. Sejtettem, hogy jól szórakozik rajtam. Tudta, mennyire megőrjít a késés, és azt is, hogy az önteltség jelének tartom.

Barack Obama már jóval érkezése előtt felkavarta a kedélyeket a cégnél. Először is: még csak most fejezte be az első évét a jogi egyetemen, holott mi rendszerint másodéves hallgatókat veszünk fel a nyári pozíciókra. De az a hír járta, hogy ez a fiatalember kivételes. Elterjedt róla, hogy az egyik harvardi tanára kijelentette, hogy nála tehetségesebb joghallgatóval még nem találkozott.

Az a néhány titkárnő, aki látta a fiatalembert, amikor bejött az interjújára, azt mondta, hogy még helyes is. Én mindezt szkeptikusan fogadtam. Tapasztalatom szerint elég egy majdnem intelligens fekete férfira öltönyt adni, és a fehérek máris megőrülnek érte. Kételkedtem abban, hogy kiérdemelte ezt a nagy felhajtást. Megnéztem a személyzeti jegyzékünk nyári kiadásában a fényképét – egy cseppet sem előnyös, rosszul megvilágított fotót egy széles mosolyú és kissé strébernek ható fickóról –, de ez sem hatott meg.

Az önéletrajza szerint Hawaiin született, ettől legalább viszonylag egzotikus strébernek számított. Ettől eltekintve semmi említésre méltó. Az egyetlen meglepetés a találkozónk előtt néhány héttel ért, amikor megejtettem a kötelező bemutatkozó telefonhívást. Kellemesen megdöbbentem a vonal túlsó végéről érkező hang hallatán – mély, már-már szexi bariton, amely egy kicsit sem illett ahhoz a fényképhez.

Újabb tíz perc telt el, mire végre bejelentkezett a recepción, és kimentem üdvözölni. Ott ült a kanapén az a bizonyos Barack Obama fekete öltönyben és még mindig egy kicsit ázottan. Szégyenkezve elmosolyodott, és elnézést kért a késésért, miközben megrázta a kezem. A mosolya széles volt, ő maga pedig magasabb és vékonyabb, mint amilyennek képzeltem – egy férfi, aki szemmel láthatóan nem nagyevő, emellett lerí róla, hogy nem szokta meg, hogy hivatalos öltözékben kell megjelennie valahol. Ha tudta is, hogy csodagyerek hírében áll, nem látszott rajta.

Elindultam vele az irodámhoz vezető folyosón, és menet közben megismertettem a társasági jog hétköznapi kényelmével – megmutattam neki a szövegszerkesztő központot és a kávéautomatát, és elmagyaráztam, hogyan működik a kiszámlázható órák nyilvántartása –, ő pedig mindvégig csendben és tiszteletteljesen figyelt. Nagyjából húsz perc elteltével bekísértem ahhoz a szenior partnerhez, aki a nyár folyamán az igazi felettese lesz, és visszamentem az asztalomhoz.

Még aznap elvittem Barackot ebédelni az irodaház földszintjén levő elegáns étterembe, amely tele volt decens bankárokkal és jogászokkal, akik, míg üzletről beszélgettek, vacsoraárban felszámolt ételeket fogyasztottak. Ez volt a kellemes velejárója annak, ha valaki nyári gyakornok mentorává szegődött: ürügyet biztosított arra, hogy finom éttermi ebédet egyen, mégpedig a cég költségén.

Barack tanácsadójaként elsősorban a társasági életben való eligazodását kellett segítenem. A feladatom az volt, hogy gondoskodjam róla, hogy jól érezze magát a munkahelyén, legyen kihez odamennie, ha tanácsra van szüksége, és megtapasztalja a nagyobb csapathoz való kapcsolódás élményét. Ez egy hosszabb udvarlási rituálé bevezetése volt: merthogy a cég minden nyári gyakornok esetében jelzi, hogy esetleg fontolóra venné az illető alkalmazását főállású pozícióban, amint megszerzi a jogi diplomát.

Hamar rájöttem, hogy Baracknak nemigen lesz szüksége tanácsra. Három évvel volt idősebb nálam – közel járt a huszonnyolchoz. Tőlem eltérően, több évig dolgozott, miután lediplomázott a New York-i Columbia Egyetemen, még mielőtt folytatta volna a tanulmányait a jogi karon. Feltűnően magabiztosnak látszott abban, hogy merre akar menni az életben. Az én siker felé tartó fegyelmezett masírozásomhoz képest, amely nyílegyenesen vezetett a Princetontól a Harvardig, onnan pedig a negyvenhetedik emeleti íróasztalomig, Barack útja afféle improvizált cikcakk volt a különböző világok között.

hvg.hu

Ebéd közben megtudtam, hogy minden értelemben hibridnek számít – fekete kenyai apa és fehér kansasi anya gyermeke, akik fiatalon kötöttek házasságot, amely nem is tartott sokáig. A gimnázium után két viszonylag laza évet töltött diákként a Los Angeles-i Nyugati Főiskolán, mielőtt átjelentkezett volna a Columbia Egyetemre, ahol a saját bevallása szerint egyáltalán nem úgy viselkedett, mint egy egyetemista srác, akit szabadon engedtek az 1980-as évek Manhattanében, hanem inkább úgy élt, mint egy tizenhatodik századi hegyi remete.

Nagyokat nevettünk mindezen, meséltünk egymásnak a családi hátterünkről, és hogy mi terelt bennünket a jogi pályára. Barack komoly volt, de nem vette magát komolyan. A modora könnyed, de a gondolatai súlyosak. Furcsa, felkavaró kombináció volt. Az is meglepett, hogy milyen jól ismerte Chicagót. Barack volt az első ember a Sidley-nél, aki járt már a helyi borbélyüzletekben, a pecsenyézőkben, a Far South Side bibliacsapkodó fekete egyházközösségeiben.

Mielőtt a jogi egyetemre ment volna, három évet dolgozott Chicagóban közösségszervezőként, évente 12 ezer dollárt keresett egy nonprofit szervezetnél, amely egyházak szövetségét fogta össze. Az volt a feladata, hogy elősegítse a közösségek újjáépítését, és visszacsalogassa az álláslehetőséget kínáló vállalkozásokat. Azért jelentkezett a jogi karra, magyarázta, mert az alulról induló kezdeményezések megmutatták neki, hogy a jelentős társadalmi változáshoz nemcsak a terepen levő emberek munkája szükséges, hanem erősebb törvényi szabályozások és kormányzati szintű cselekvés is.

Hiába igyekeztem ellenállni az érkezését körüllengő lelkesedésnek, egyszercsak azon kaptam magam, hogy csodálattal nézek Barackra nemcsak magabiztossága, hanem őszinte fellépése miatt is. Üdítő, szokatlan és furcsán elegáns jelenség volt. De egyszer sem gondoltam rá olyan férfiként, akivel randevúznék. Először is, a mentora voltam a cégnél. Ráadásul nem sokkal korábban fogadtam meg, hogy felhagyok az ismerkedéssel, mert túlságosan lefoglal a munka. Legvégül pedig, legnagyobb felháborodásomra, Barack az ebéd végeztével cigarettára gyújtott, és ez épp elég lett volna ahhoz, hogy lelohassza az érdeklődésemet, ha lett volna is. Magamban csak annyit gondoltam, hogy jó nyári gyakornok lesz belőle.

Aztán mégis minden másként alakult. Többek között ennek a kapcsolatnak az alakulása is kiderül Michelle Obama Így lettem című önéletrajzából. Könyvében az egykori First Lady először mesél házasságuk első éveiről, arról, miként próbált egyensúlyt teremteni a munkája és a családi élet között. Ír arról is, hogyan élte meg a népszerűség terhét és a kritikákat a kampány során. A könyvet itt rendelheti meg kedvezménnyel.