Kezdjük néhány történettel a sport világából! Az első alighanem sokaknak ismerős lesz. Az apa tudta, hogy fia más, mint a többi gyerek. Hat hónapos csecsemőként állva egyensúlyozott apja tenyerén, aki így hordozta körbe a házban. Hét hónaposan a kezébe adtak egy golfütőt, hogy elszórakozzon vele, és attól kezdve mindenhová magával vonszolta. Tíz hónaposan kimászott az etetőszékéből, és a garázsban a méretre szabott ütőjével a golfozók mozdulatait utánozta. Mivel beszélni még nem tudott, apja rajzokat készített, hogy megmutassa a helyes ütőfogást. Kétéves korában, amikor egy átlagos gyermek az Egyesült Államok Járványügyi és Betegségmegelőzési Központjának fejlődési mérföldköveket felsoroló listája szerint képessé válik „elrúgni egy labdát” és „lábujjhegyen állni”, a kisfiú már országos tévéadásban ütötte el a golflabdát az ámuldozó Bob Hope mellett.

Háromévesen azt gyakorolta, hogyan kell kiszabadítani a labdát a „homokgödöjből”, apja pedig gondosan megtervezte a jövőjét. Tudta, hogy a fia erre született, és az ő feladata, hogy egyengesse az útját. Eljátszották, hogy az apa a riporter, és megtanította a fiút, hogyan adjon tömör válaszokat. A fiú tízéves korában győzte le először az apját. Az apa nem bánta, mert tudta, hogy a fia egyedülálló tehetség, és ő a legalkalmasabb rá, hogy felkészítse. Mire a fiú bejutott a Stanfordi Egyetemre, már hírességnek számított, apja pedig hamarosan a jelentőségéről nyilatkozott. Azt állította, hogy gyermeke nagyobb hatással lesz a világra, mint Nelson Mandela, Gandhi vagy akár Buddha.

A második történet sem ismeretlen, bár elsőre talán nem lesz teljesen egyértelmű, kiről szól. A fiú édesanyja edző volt, de őt sosem oktatta. Amikor megtanult járni, néha fociztak. Apjával vasárnaponként fallabdázni járt. Kipróbálta a síelést, a birkózást, az úszást és a gördeszkázást. Kosárlabdázott, kézilabdázott, teniszezett, asztaliteniszezett, a szomszéd kerítésén át tollaslabdázott, az iskolában pedig focizott. Ügyességét és kiváló szem-kéz koordinációját később annak tulajdonította, hogy sokféle sportot kipróbált. Rájött, nem igazán számít, milyen sportot űz, csak az a fontos, hogy legyen benne labda. Szülei nem akarták különösebben egyetlen sportág irányába sem terelni. Az apával együtt arra biztatták fiukat, hogy sokféle mozgásformát próbáljon ki.

A Sports Illustrated magazin egyik újságírója úgy jellemzi a szülőket, hogy nem „tolták előre” a gyereket, inkább „húzták”. Tizenéves korában a fiút egyre inkább vonzani kezdte a tenisz, és ha a szülei „nógatták valamire, akkor inkább arra, hogy ne vegye olyan komolyan”. Amikor meccse volt, anyja gyakran elhagyta a nézőteret, és inkább a barátaival beszélgetett. Apjának csak egy elvárása volt: „Ne csalj!” Ezt be is tartotta, és egyre jobban játszott. Tizenévesen egy helyi lapnak adott interjút. Anyja később mélységesen felháborodottan olvasta, hogy ha megnyeri az első bajnokságát, Mercedest akar venni a pénzből. Aztán amikor megengedték neki, hogy meghallgassa az eredeti hangfelvételt, kiderült, hogy németül azt mondta, „mehr CDs”, vagyis egyszerűen csak több CD-t szeretett volna vásárolni majdani nyereményéből.

Kétségtelenül versengő természetű gyerek volt, de amikor az edzői a felnőtt korcsoportba akarták áthelyezni, azt kérte, hagyják az ifik között, mert szeretett volna a barátaival maradni. Az edzésekben ugyanis az volt az egyik legjobb dolog, hogy utána együtt lóghatott a srácokkal, és zenéről, birkózásról meg fociról beszélgettek. Mire lemondott a többi sportról, főleg a fociról, hogy minden energiáját a teniszre összpontosítsa, vele egykorú versenytársai már rég erőedzőkkel, sportpszichológusokkal és táplálkozás-szakértőkkel dolgoztak együtt. Hosszú távon azonban úgy tűnt, ez semmilyen hátrányt nem jelent a számára. Harmincas évei közepén, amikor még a legendás teniszezők is jellemzően visszavonulnak, ő még mindig a világranglista első helyén állt.

Tiger vs. Roger

Tiger Woods és Roger Federer 2006-ban találkozott először, amikor mindketten karrierjük csúcspontján voltak. Tiger magánrepülőgéppel érkezett, hogy megnézze a U. S. Opent. Federer lámpalázas is lett ennek tudatában, de azért ismét nyert, zsinórban harmadszor. Woods is csatlakozott az öltözőben rendezett pezsgős ünnepléshez. Azonnal olyan összhang alakult ki közöttük, amely csak két ilyen legendánál lehetséges. „Sosem beszéltem még senkivel, aki ennyire tudta volna, mit jelent a legyőzhetetlenség érzése” – mondta később Federer.

Attól fogva közeli barátok lettek, Federer ugyanakkor azonnal észrevette azt is, mennyire nem egyformák ők ketten. „Az ő története alapvetően különbözik az enyémtől – mondta egy életrajzírónak 2006-ban. – Még szinte gyerek volt, mikor megdöntötte az első rekordokat, és megnyerte a legfontosabb tornákat. Én még csak arról álmodoztam, hogy találkozom Boris Beckerrel, vagy talán majd játszhatok egyszer Wimbledonban.” Tigerrel ellentétben Rogernek több ezer versenytársa akadt, aki nála jóval korábban kezdte.

Tiger különleges neveltetése kapcsán több bestseller is született a szakértelem kifejlesztéséről, köztük egy szülőknek szánt kézikönyv apja, Earl tollából. Tiger nem egyszerűen golfozott, hanem tudatosan gyakorolt, mert ez az egyetlen gyakorlási módszer, amellyel a ma már mindenütt hangoztatott tízezer órás szabály szerint elérhető az igazi kiválóság. A szabály értelmében a készségek fejlesztésénél területtől függetlenül kizárólag az számít, hogy összesen hány órát fektettünk erősen specializált gyakorlásba. Rengeteg kutatás eredményeképp jutottak a tudósok arra a megállapításra, hogy az élsportolók sokkal több időt töltenek a tudatos, kifejezetten technikai felkészüléssel, mint alacsonyabb szinten megrekedő társaik. Tiger Woods szimbólumává vált a gondolatnak, hogy a tudatos gyakorlás mennyisége határozza meg a sikert – és ebből következően annak is, hogy a gyakorlást a lehető legfiatalabb korban kell elkezdeni.

A nyomás, hogy már egészen korán minél jobban meghatározott területre összpontosítsunk, nem csak a sport világában van jelen. Gyakran hallhatjuk, hogy minél bonyolultabbá és versengőbbé válik a világ, annál inkább specializálódnunk kell (és annál hamarabb kell ezt elkezdenünk), hogy boldoguljunk benne. A siker legismertebb megtestesítői már egészen fiatalon kiemelkedő teljesítményt nyújtottak: Mozart kisgyermekként a zongora billentyűit nyomkodta, Mark Zuckerberg, a Facebook atyja pedig másféle billentyűket.

Specializáció vagy kóstolgatás?

HVG Könyvek

Az emberiség felhalmozott tudásának növekedésére és az egyre inkább összekapcsoltság jellemezte világra adott válasz minden területen az egyre szűkebb fókusz. Az onkológusok ma már nem a rákra, hanem egy adott szerv daganataira összpontosítanak, és ez a trend minden évben egyre erősödik. Matthew Syed brit újságíró Ugrás – A tehetség mítosza és a gyakorlás ereje című könyvében kifejti, hogy hazája kormánya azért gyengélkedik, mert nem követi a rendíthetetlen specializálódás Tiger Woods-i útját. A magas beosztású tisztviselők áthelyezése egyik minisztériumból a másikba szerinte „legalább olyan abszurd, mintha Tiger Woods váltogatná a golfot a kosárlabdával, a baseballal és a hokival”.

Csakhogy Nagy-Britannia több év középszerű teljesítmény után épp annak köszönheti a közelmúlt nyári olimpiai sikereit, hogy olyan programokat indított, amelyek felnőtt sportolókat ösztönöznek új sportágak kipróbálására; és a későn érő, vagy a program egyik kiötlőjének szavaival élve, „lassan sülő” versenyzők felkészítését  szorgalmazzák. Úgy tűnik, mégsem olyan képtelen ötlet, hogy egy sportoló, Federer példáját követve, különböző sportágakba kóstoljon bele – még akkor sem, ha az élvonalba akar kerülni.

Akik később élsportolóvá válnak, eleinte jellemzően kevesebb időt töltenek tudatos gyakorlással abban a sportágban, amelyet végül választanak. Ehelyett a kutatók által „kóstolgatásnak” nevezett időszakon mennek keresztül. Többféle sportot kipróbálnak, általában szervezetlen vagy mérsékelten szervezett keretek között; változatos testi készségeket fejlesztenek ki, amelyekre majdan támaszkodhatnak. Kitapasztalják képességeiket és preferenciáikat – és csak később kezdenek egy területre összpontosítani, és belevágni a technikai felkészülésbe.

Amikor ezekről a kutatásokról kezdtem írni, kaptam átgondolt kritikákat, de szembesültem teljes tagadással is. A világ legnépszerűbb sportját, a labdarúgást képviselő tábor volt a leghangosabb. Aztán mintha megrendelésre tennék, 2014 vége felé német tudósok megjelentettek egy tanulmányt, amely szerint a Világkupát megnyerő nemzeti válogatottjuk tagjai jellemzően későn specializálódtak, és huszonkét éves koruk után kezdtek csak amatőr szintnél komolyabban foglalkozni a labdarúgással. Gyerek- és kamaszkorukban többnyire nem versenyszerűen fociztak, illetve más sportokat űztek. Egy két évvel későbbi, labdarúgókkal foglalkozó tanulmány a játékosok készségeit vetette össze tizenegy éves koruktól kezdve két éven át. Akik nem versenyszerűen fociztak, illetve sportoltak, és „nem vettek részt szervezett labdarúgóedzéseken”, tizenhárom éves korukra többet fejlődtek, mint versenyszerűen játszó társaik.

Mára már rengeteg sportágat illetően jutottak hasonló következtetésre a kutatók, a jégkorongtól a röplabdáig. A nagy fokú specializáció szükségességének hangsúlyozása a sportban és más területeken egyaránt működő hatalmas, sikeres és néha jó szándékú marketinggépezet hajtóereje. A valóságban azonban a sztársportolók körében sokkal gyakoribb a Federeréhez hasonló pályafutás, mint Tiger Woods sikerhez vezető útja. Csak éppen az előbbiekről szóló történetek sokkal kisebbet szólnak, ha hallunk róluk egyáltalán. Néhány ilyen élsportoló neve bizonyára ismerősen cseng előttünk, de az már kevésbé, hogy milyen utat jártak be.

A fenti cikk David Epstein Sokoldalúság című könyvének szerkesztett részlete. A könyvet itt vásárolhatja meg kedvezménnyel.