Az avatatlan szem számára a póker könnyű játék. Többségünk rosszul méri fel a játékhoz szükséges tudást és képességeket. Mert olyan egyszerűnek tűnik: ha jó a lapjárás, kasszírozol; ha rossz, akkor blöffölsz, és úgyszintén kasszírozol. Így vagy úgy, de dől a lé. A pókerben szerepet játszik a szerencse meg a véletlen. Na de miben nem?

Mennyivel nagyobb „szerencsejátékos” a profi pókeres, mint az, aki a profi futballra teszi fel az életét, de nem tudhatja, hogy lesérül-e akár már a következő héten, vagy kirúgják a csapatból egy év múlva? A pókerjátékosnak megvetés jár, amiért hazardíroz, a tőzsdeügynököt viszont tisztelet övezi, pedig ugyanazt csinálja, csak sokkal kevesebb információ birtokában.

Egyetlen egyszerű oka van annak, hogy ez a tévhit ilyen mély gyökeret eresztett a közfelfogásban. A góval vagy a sakkal ellentétben a pókerben tétet kell tenni. Ahhoz pedig pénz kell. És amint képbe kerül a pénz, mindjárt olyan lesz, mintha kockáznánk vagy bakkarát játszanánk – tehát valódi szerencsejátékot űznénk. A pókerben a legrosszabb lapokkal is lehet nyerni, és a legjobb lapokkal is lehet veszíteni. A kaszinóban minden más játékban, ahol csak a szerencse számít – sőt, a sakkban meg a góban is, ahol pedig csak az információ – csak úgy nyerhetsz, ha a tiéd a legjobb „leosztás”. Sehogy máshogy. Dióhéjban tehát ezért nem szerencsejáték, hanem tudásalapú játék a póker.

A pókerben a siker nagyobb háttértudást sejtet

Képzeljük el a következő helyzetet: két játékos ül az asztalnál. A lapok leosztva. Most mindkét játékosnak meg kell néznie a lapjait, és el kell döntenie, hogy az a két lap önmagában is elég jó-e ahhoz, hogy pénzt tegyen rájuk. Ha egy játékos be akar szállni a játékba, akkor legalább a nagyvakot meg kell adnia – vagyis be kell tennie a „közös kasszába” legalább az addigi legnagyobb tétnek megfelelő összeget. De dönthet úgy is, hogy inkább foldol: eldobja a lapjait, és kiszáll a körből; vagy úgy is, hogy emel (a nagyvaknál nagyobb tétet tesz).

De ki tudja, milyen tényezők alapján hozza meg a döntését? Lehet, hogy kiváló handje van. Lehet, hogy csak közepes, de bízik benne, hogy ki tudja játszani az ellenfelét, ezért mégis beszáll. Esetleg azt figyelte meg, hogy a többiek konzervatív játékosnak tekintik, mert csak kevés handet játszik meg, és kihasználja a róla kialakult képet azzal, hogy az átlagosnál rosszabb lapokkal is játékba száll. De lehet, hogy csak rettenetesen unatkozik. A lényeg, hogy ahogy a lapjait, az indokait is csak ő maga ismeri.

A többiek figyelik, mit lép, és ennek megfelelően reagálnak: ha nagy tétet tesz, akkor lehet, hogy remek lapjai vannak – vagy rossz lapokkal blöfföl. Ha csak szimplán tartja a tétet, annak az is lehet az oka, hogy csak közepesen jó a handje, de az is, hogy általában passzívan játszik, esetleg csapdát állít, lassan játszva meg kezét – ez a slow play, ami annyit tesz, hogy kiváló lapjai vannak, de ezt úgy titkolja, hogy visszafogottan játszik. A játékosok minden döntéssel jeleket küldenek, és aki jó játékos akar lenni, annak meg kell tanulnia olvasni ezekből a jelekből. Az esetek nagyobb részében nem a legjobb hand nyer, hanem a legjobb játékos.

Ingo Fiedler közgazdász az online pókeroldalakon egy hat hónapos időszakban megjátszott több százezer hand elemzése alapján arra jutott, hogy a legjobb hand átlagban csak az esetek 12 százalékában nyert, és a handeknek csak kevesebb mint harmada jutott el a showdownig (ami azt jelenti, hogy a játékosok többnyire rávették ellenfeleiket arra, hogy még a kör vége előtt dobják el a lapjaikat). Ahol közepes téteken játszottak, vagyis 1 és 2 dollár vagy 5 és 10 dollár volt a kis-, illetve nagyvak, ott egyes játékosok folyamatosan nyerni tudtak, majd ahogy a tét lassan az egekbe emelkedett – és a kis- és nagyvak összege már az 50, sőt a 100 dollárt is elérte –, a játékosok képességei között is egyre kisebb eltérés mutatkozott. Ez annyit tesz, hogy magasabb téteken a játékosok tudáselőnye is nagyobb volt az összes játékoséhoz viszonyítva.

Két chicagói közgazdász, Steven Levitt és Thomas Miles élő versenyeken vizsgálta az úgynevezett megtérülési mutatókat, két csoportra osztva a játékosokat: a hobbipókeresek átlagosan az indulási összeg több mint 15 százalékának megfelelő összeget (nagyjából 400 dollárt) vesztettek, míg a profik több mint a 30 százaléknyi (nagyjából 1200 dollár) nyereséget könyvelhettek el. A pókerben a siker sokkal nagyobb háttértudást sejtet, mint a kártyázásnál sokkal elismertebb szakmában, a befektetői pályán.

Persze ennél mélyenszántóbb a magyarázat. Éppen a pénzbeli tét a kulcselem – a nagy mumus, amely, úgy tűnik, még a legracionálisabb elmét is meggátolja abban, hogy megértse a póker valódi természetét: ettől lesz ez a játék minden más észjátéknál különb. Ha ugyanis fogadást teszünk a bizonytalanra, azzal a legfontosabb lépést tesszük meg a bizonytalan megértése felé. Ez az egyik legjobb módja annak, hogy az élet szinte minden területén kiküszöböljük a döntési folyamataink buktatóit. Nem is kell kártyásnak lenni ahhoz, hogy megértsük, miért.

Hamis magabiztosság

HVG Könyvek

Immanuel Kant német filozófus A tiszta ész kritikája című könyvében egyenesen azt állítja, hogy a fogadás kiváló ellenszer a társadalom egyik hatalmas bajára: arra a hamis magabiztosságra, amely abból ered, hogy nem értjük a világ probabilisztikus természetét, és mindent fekete-fehérben akarunk látni ott, ahol szürkék vannak. Mivel ostoba módon hiszünk a bizonyosságban, elménknek a 99 százalék, de még a 90 százalék is 100 százalékot jelent.

Kant egy orvos példáját idézi, akit arra kértek, diagnosztizáljon egy beteget. A legjobb tudása szerint állapítja meg a kórismét – de konklúziója nem feltétlenül helyes. Csupán a lehető legjobb válasz, amelyet a szakmai tapasztalata és a rendelkezésre álló információk alapján a kérdésre adni tud. Vajon bevallja-e bizonytalanságát a betegnek? Talán. De valószínűbb, hogy ha bizonyossága elér egy adott szintet – amely nyilván orvosonként eltérő –, akkor diagnózisát tényként közli vele.

De mi lenne, ha pénzt kellene tennie rá? „Gyakran megesik, hogy valaki oly eltökélt és hajthatatlan makacssággal állítja tételeit, mint akit cseppet sem aggaszt a tévedés lehetősége. – írja Kant. – A fogadás azonban mérlegelésre készteti.” Most, hogy komoly tétje lett a dolognak, át kell értékelnie, valójában mennyire biztos a véleményében. „Néha azt találjuk, hogy önmeggyőzésből táplálkozó hite egy dukátot még megér neki, tízet azonban már nem. Mert […] tíz dukátnál már végre fölismeri, amit korábban nem vett észre, hogy ugyanis esetleg tévedésben leledzik.”

És mi a helyzet akkor, ha még nagyobb a tét? Mindjárt akad korrekciós megoldásunk az emberi gondolkodás számos tévedésére. „Ha gondolatban elképzeljük, hogy egész életünk boldogságát kell kockára tennünk, tüstént elpárolog ítéletünk diadalmas határozottsága; felettébb félénkek leszünk, és csak most fedezzük fel, hogy hivésünk nem bír el ennyit” – folytatja Kant.

Feltennénk-e minden vagyonunkat arra a véleményre, amelyet órák óta terjesztünk a közösségi média felületein, tévedhetetlenségünk biztos tudatában? Na és a házasságunkat? Az egészségünket? E kérdés tükrében hirtelen még a legmélyebb meggyőződéseink sem tűnnek olyan sziklaszilárdnak.

Gondoljunk csak a 2016-os amerikai elnökválasztásra! Minden sajtóorgánum saját felmérése Hillary Clintont hozta ki esélyesként – és valamennyien tévedtek. De senkire sem zúdult akkora népharag, mint Nate Silverre, akinek minden addigi választás eredményét sikerült egészen pontosan megjósolnia. Ezért állították pellengérre „hatalmas” tévedéséért.

Na, de mit is mondott valójában Silver? Az utolsó, 2016. november 8-i felmérésben úgy becsülte, hogy Clintonnak 71 százalék esélye van a győzelemre, Trumpnak pedig 29 – ami pedig valójában nem kevés: majdnem egyharmad. Ám a 71 százalékot látva a többség mégis biztosra vette Clinton győzelmét. A másik eshetőséget túlságosan fárasztó és macerás lenne számba venni minden egyes mérlegelésnél. A többségnek a 71 százalék 100 százalékot jelent. Vagyis Clinton nyer.

Na és ha pénzben kellene fogadnunk Silver becslése alapján? Akkor is ugyanolyan bizonyossággal tennénk a 71 százalékra, mintha az 100 százalék lenne? Ugyanakkora összeget? Vagy ekkor már ráébrednénk, hogy ez cseppet sem elhanyagolható különbség? Ez a valószínűség annyit jelent, hogy Trumpnak nagyjából annyi esélye volt győzni, mint amennyi az esélye annak, hogy már a flopon párunk lesz. Márpedig nem kell sokat játszani ahhoz, hogy megtudjuk, ennek az esélye messze nem nulla.

A póker valószínűségi gondolkodásra nevel, és nem annak ellenére, hanem éppen azért, mert pénzben játsszák. A pókerjátékosok nem „véletlenszerűen” tesznek téteket. Ez is a tanulási folyamat szerves része. Az agyunk akkor tanul, amikor a tanulásnak tétje, komoly tétje van. Ezért tudnak a gyerekek sokkal jobban tanulni – és a tanultakat tartósabban megjegyezni –, ha pontosan tudják, hogy a megszerzett tudást hogyan és mikor hasznosíthatják.

Ugyanez történik a valószínűségről való tanulás során: ha a saját bőrünkön érezzük, mennyi is az a 29 százalék, nemcsak megértjük, de nem is felejtjük el, mert ha elfelejtenénk, annak mi innánk meg a levét. Ha folyamatosan rossz téteket teszünk, azért megbüntet a „sors”. Ha egyre csak azt mondogatjuk, hogy „szerintem jók az esélyeim”, de nem mérjük fel, hányszor van így valóban, végül minden pénzünk odalesz.

Még azok sem szeretik beismerni, hogy tévedtek, akik az ilyesfajta tévedések közvetlen elszenvedői – például a brókerek. Mivel a való életben sokkal zavarosabbak a viszonyok, mint a pókerasztalnál, egyszerűbb valaki vagy valami mást hibáztatni. Könnyű a tudás illúziójába ringatni magunkat akkor, amikor nem azonnal kell számot adni róla. A póker erről minden másnál hatásosabban szoktat le – és ezzel számtalan, a játéktól egészen távol eső területen is fejleszti a döntéshozatali képességünket.

A fenti cikk Maria Konnikova A legnagyobb blöff című könyvének szerkesztett részlete. A pszichológus szerző a pókerben talált rá arra a területre, amely képes megvilágítani tudatos döntéshozatali folyamatainkat. Felkereste Erik Seidelt, a világ egyik legjobb pókeresét, akinek a tanítványaként később több komoly pénzdíjas versenyt is megnyert. Konnikova könyvéből nem tanulunk meg pókerezni. Ám megtanít bennünket a legnagyobb blöffre, amelyet a hétköznapi életünkben is remekül hasznosíthatunk. A könyvet itt rendelheti meg kedvezménnyel.