„Jó dolgok azokkal történnek, akik várnak” - a kommunizmus hosszú időre tönkretette számomra ezt a mondást. Az 1970-es években születtem Romániában, amikor a sorban állás legalább annyira része volt a mindennapi életnek, mint az evés vagy az alvás. Az emberek naponta több órát töltöttek el azzal, hogy olyan alapvető szükségleteket beszerezzenek, mint a tej, a kenyér, a ruha vagy a benzin. Mennyi elvesztegetett idő! Különösen, amikor az ötórás várakozás után a bolthoz érve kiderült, hogy elfogyott minden. Negatív volt a várakozáshoz fűződő viszonyom: nem akartam, gyűlöltem. Vágytam, hogy véget érjen a pokol.

Élénk emlékeim vannak arról is, hogy lassan megdermedő lábujjakkal lisztért állok sorban a hóban. Becsukom a szemem, megpróbálok ellazulni, de hiába. Az egész testem megfeszül a stressztől. Ez elviselhetetlen! Hatalmába kerít a kétségbeesés. Ahelyett, hogy a szokásos megküzdési stratégiámhoz folyamodnék, vagyis sztoikusan tűrném a várakozás kényelmetlenségét és unalmát, mást próbálok ki. Elhatározom, hogy légzőgyakorlatot fogok végezni. Néhány mély lélegzetvétel után nyugalmi állapotba próbálok kerülni. Még néhány mély levegő... Egy, kettő, három, négy, öt... Dermedt lábujjaimmal körözve topogni kezdek. Egy, kettő, három, négy, öt... A kezem is hideg. Hosszú, elnyújtott kilégzéssel meleg, párás levegőt fújok ki. Egy, kettő, három, négy, öt... A reményvesztettség oldódni kezd. Észreveszem a sorban álló többi embert. Jelenlétük miatti haragom valamiféle kényelemérzetté alakul. Együtt vagyunk a helyzetben. A sorhoz kapcsolódás újfajta érzéseket kelt, az arctalan, beburkolózott emberek tömege együtt lélegzik. Az idő és a távolság értelmét veszti. Mintha minden lassított felvétel volna. Eltűnik belőlem a feszültség. Nem akarok többé semmit megérteni vagy irányítani. Így történt, hogy 12 évesen megbékéltem a várakozással.

Amikor megtapasztaljuk a várakozás közös emberi élményét – közlekedési dugókban, telefonhívásokra várva, orvosi vizsgálatok eredményeitől rettegve – különféle érzések rohannak meg minket. Nemcsak unalom és csalódottság, hanem félelem, idegesség, aggodalom is. Ezek a természetes érzések rávilágítanak a számunkra fontos dolgokra. Ezeket az érzéseket meg kell ismernünk, hallgatnunk kell rájuk, meg kell barátkoznunk velük. Ám éppen a „rossz” érzések e halk búgása az egyik ok, amiért gyűlölünk várakozni. Nem akarunk ilyesmit érezni, sőt legszívesebben tudomást sem vennénk róluk. A várakozás a minket legmélyebben foglalkoztató, leginkább érintő dolgokkal köt össze bennünket. Túl nagy hangsúlyt helyezünk a tevékenységre, a feladataink elvégzésére és arra, hogy kézben tartsuk a dolgokat. Mindent megteszünk, hogy ne kelljen megtapasztalnunk a passzivitást és a várakozás érzését.

***

Vicki élete legfurcsább várakozását tapasztalta meg azon a héten, amikor rákot diagnosztizáltak nála. A mammográfiai rutinvizsgálat és az ultrahang is árnyékot mutatott a jobb mellében. Vicki elment a sebészéhez, aki biztos volt benne, hogy fibroadenomáról van szó, amelyről viszont Vicki tudta, hogy nem rosszindulatú. A biztonság kedvéért az orvos beutalta biopsziára. Korábban már volt ilyen vizsgálaton. Közömbös maradt.

„Nincs emlékem abból az időszakból. Az árnyék felfedezésétől a sebésszel történt megbeszélésen át addig a pillanatig, amíg beléptem a biopsziát végző orvos rendelőjébe. Több mint egy hét telhetett el, de úgy ment az idő, mint még soha. Nem emlékszem erre az időszakra, mert nem vártam semmire. A hétköznapokkal foglalkoztam, állást kerestem, barátokkal találkoztam, a családommal voltam. Nem tudtam, hogy várnom kell valamire.”

Ez egészen addig így volt, amíg egy eredetileg jót akaró nővér nem állt elé ezekkel a szavakkal: „Nemrég én is megrémültem, hogy mellrákom van, de minden rendben volt, biztos vagyok benne, veled is ez lesz”. Vicki nyugtalankodni kezdett. „Azt hiszem, a rémület szó és a nővér közelmúltbeli félelmének közelsége töltött el olyan erős tudással, amely megérintette a lelkemet. Ebben a pillanatban döbbentem rá, hogy rákos is lehetek.”

unsplash.com

Vicki a következő három napból a lassúságra emlékszik, ahogyan egyik lépést követte a másik, nem nézett sem előre, sem hátra. Visszaidézi, hogyan kért segítséget, amikor egy kosár kimosott ruhát kellett kivinnie, mivel a biopszia miatt három napig nem emelhetett. Félelmét apró mosolyok mögé bújtatta, nem beszélt a dologról, hogy ne váljon valósággá, még mielőtt az igazságot megtudná. Ilyen erőteljes, kézzelfogható várakozást azelőtt soha nem tapasztalt.

„A várakozás egyszerre volt fájdalmas és szép. Az utolsó három nap, mielőtt még minden megváltozna, és a sebészeti beavatkozások, a kemó, a gyógyszerek betörnének az életembe. Az életemben előforduló jó dolgokra koncentráltam, hiszen emlékeznem kellett rájuk. Sok minden megdöbbentően világossá vált: mi az, ami foglalkoztat, mivel akarom eltölteni az időmet, hogyan akarok jobban jelen lenni a kapcsolataimban. De fájdalmas is volt a várakozás. Bár az agyam leghátsó kis szegletében ott motoszkált egy halvány »talán«, mégis meg voltam győződve róla, hogy rákos vagyok. Gyötrően fájdalmas volt az igazságra várni, mivel tudtam, hogy örökre meg fogja változtatni a családom életét. Csütörtök este volt, moziból jöttem haza a szüleimmel, láttam a kis piros villogást, és tudtam, hogy erre a hívásra vártam. Nem féltem attól, ami jön, egyszerűen csak megkönnyebbültem, hogy végre itt van, és az életem következő szakaszába léphetek.”

A várakozás időszaka alatt Vicki alapjaiban változott meg. A három nehéz nap lehetőséget adott rá, hogy szembenézzen dolgokkal, hogy felismerje, hogyan is akar élni. Tevékenységeink figyelemelterelő jellege védelmet nyújt a várakozással összefüggő kényelmetlen érzelmekkel szemben, ugyanakkor megakadályozhatja a felszín alatt húzódó összes érzelem megtapasztalását és kifejezését. A kellemetlenségek elkerülése helyett megtanulhatjuk időben felismerni reakcióink visszatérő mintázatát – a várakozást kísérő gondolatokat, érzelmeket és testi tüneteket –, hogy tudatosabban foglalkozzunk velük.

***

Ahogy felgyorsul a világ körülöttünk, úgy lesz egyre nehezebb ellenállni a nyomásnak, hogy tartsuk az iramot. Senki sem akar lemaradni, nem akarja, hogy mások úgy lássák őt, mintha nem csinálna semmit, nem kezelné valahogyan a felmerülő problémákat. Mégis ez az a helyzet, amikor a várakozás lehetőség, hogy utolérjük magunkat. Ahelyett, hogy engednénk a sebesség kábulatának, az adrenalinnak, hogy azonnal cselekedjünk, következtetéseket fogalmazzunk meg, villámgyorsan döntést hozzunk, megvárhatjuk, hogy miként alakulnak a dolgok, hogy új információk érkezzenek, új ötletek szülessenek, új lehetőségek és erőforrások váljanak elérhetővé és a kapcsolataink fejlődjenek.

A várakozás mint negatív lehetőség nem halott vagy passzív helyzet, hanem igen eleven és termékeny állapot. Ha elviseljük a kellemetlen érzéseket, amelyeket a cselekvési kényszer nyomása kelt, és ellenállunk nekik, a türelmes várakozás biztonságos alapot nyújthat, összeköthet legbelső énünkkel, lehetőségekkel teli teret nyithat meg előttünk. A várakozásból tanulhatunk, élvezhetjük az áldásait, jobban megérthetjük a dolgokat, fejlődhet döntési képességünk, segítségével türelmesen haladhatunk az ismeretlen irányába.

A fenti cikk az A nemcselekvés című könyv szerkesztett részlete. Miért nem lehetünk igazán eredményesek a szüntelen stressz és szorongás mellett? Hogyan ellensúlyozzuk a túlterheltség hatásait? Miként lehet kevesebb cselekvéssel többet elérni? Steven D’Souza és Diana Renner könyvükben feltérképezik a „cselekvés” határait és veszélyeit. A könyvet itt rendelheti meg kedvezménnyel!