Nehéz nem jelképesnek tekinteni, hogy Recep Tayyip Erdogan török kormányfő édesapja egykor az Európát és Ázsiát elválasztó Boszporusz két partja között ingázó kompkapitányként szolgált. Fia a múlt héten ígéretet kapott az Európai Unió állam- és kormányfőitől, hogy 2005. október 3-án megkezdheti országának csatlakozási tárgyalásait az integrációval. Ám ez még korántsem garancia arra, hogy jó 40 évnyi várakozás és a most következő, legkevesebb 10 évnyi tárgyalássorozat után Törökország hajója végképp Európában köt ki.

Soha nem mozdultak meg ekkora erők az európai integráció történetében a bővítés megakadályozására. Egy novemberi Eurobarometer-felmérés szerint az unió polgárainak 35 százaléka eleve ellenzi az EU további kiterjesztését. Az ellenszenv különösen a régi tagországokban magas, átlagosan 43 százalékos: a franciák 51, a németek 57 és az osztrákok 62 százaléka tenné ki a stoptáblát. A közvélemény erős megosztottságát tükrözték a múlt heti brüsszeli döntést megelőző hetek során a tagországok zömében hevesre fordult belpolitikai összecsapások (HVG, 2004. december 11.) is.

Az EU "karácsonyi ajándékát", a csatlakozási tárgyalások megkezdésének régóta várt dátumát - 2005. október 3-át - végül is hazavihette Erdogan. Igaz, ennek kijelölése egyértelműen uniós érdekhez igazodik, nevezetesen ahhoz, hogy a török csatlakozás ügye semmiképpen ne menjen a következő időszak legfontosabb EU-céljának, az uniós alkotmány hatálybalépésének rovására. Általános nézet szerint az utóbbi legfontosabb feltétele a várhatóan jövő májusban sorra kerülő franciaországi népszavazás sikere, és az októberi tárgyaláskezdés "biztonságos" távolságban lesz a francia referendumkampánytól.

Még egy utolsó esélyt ad a kilenc hónapnyi további haladék a ciprusi probléma megoldására is. Az 1974 óta kettéosztott Ciprust ugyanis Ankara diplomáciai értelemben nem ismeri el. A múlt heti EU-döntés szerint Erdogan kormányának októberig legalább annyit meg kell tennie, hogy kiterjeszti az EU és Törökország közti több évtizedes társulási megállapodást a májusban uniós taggá vált tíz új tagállamra, köztük tehát Ciprusra is, ami - mint múlt pénteken a soros holland EU-elnök Jan-Peter Balkenende hangsúlyozta - csak Ciprus létezésének "de facto" tudomásul vételét jelenti, tehát még mindig nem a jogi értelemben vett elismerését. A legoptimistábbak szerint addigra talán a ciprusi görögök által a tavaszi referendumon még elutasított szigetegyesítést is nyélbe lehet ütni. Csakhogy még az EU által követelt szerényebb, a török miniszterelnök által vállalt lépés végrehajtása sem ígérkezik egyértelműnek: a török hadsereg politikailag rendkívül befolyásos vezetői ugyanis a hír hallatán arra akarták rávenni Erdogant, fordítson hátat Brüsszelnek.

Némi óvatossággal célszerű kezelni az EU állam- és kormányfőinek azt a múlt pénteki döntését is, miszerint Horvátországgal jövő március 17-én ugyancsak megkezdődhetnek a csatlakozási tárgyalások. Az EU 2003 júniusában, a szaloniki csúcstalálkozón ígért uniós tagságot a Nyugat-Balkán országainak, amennyiben teljesítik az úgynevezett koppenhágai kritériumokat. A múlt pénteki EU-határozat a hágai Nemzetközi Törvényszékkel való "teljes együttműködéshez" köti a márciusi tárgyaláskezdést, márpedig Carla del Ponte, a testület főügyésze azt követeli, hogy a horvát kormány kerítse kézre Ante Gotovinát, a horvátországi szerbek ellen elkövetett háborús bűnökkel vádolt, hazájában viszont sokak által ma is nemzeti hősként ünnepelt tábornokot.

Nézeteltérés alakult ki ugyanakkor a kormányfők között arról, ki állapítja majd meg, teljesült-e a feltétel. Míg a horvát csatlakozás fő szorgalmazói - a német, az osztrák és a magyar kormány - azzal érveltek, hogy az EU nem adhatja át a döntést egy rajta kívül álló szervezetnek, mások - köztük a britek és a hollandok - szerint a hágai törvényszék hitele sem csorbítható megállapításainak uniós felülbírálatával. Mindenesetre Olli Rehn, az Európai Bizottság (EB) bővítésért felelős finn tagja a HVG kérdésére pénteken úgy értelmezte a kormányfők döntését, hogy Horvátország tényleges tárgyaláskezdéséről majd a soros elnökséget addigra átvevő luxemburgi kormányfő, Jean-Claude Juncker dönthet, akinek álláspontja elsősorban Del Ponte véleményére épül majd.

Afféle "fordított birodalommá" kezd válni az EU, amely egyre vonakodóbb hatalmának kiterjesztésében, miközben mind többen szeretnének határain belülre kerülni. Az új aspiránsok vagy túl szegények, vagy túl nagyok, vagy mind a kettő egyszerre: a teher az unió számára egyre több, az előny pedig egyre kétségesebb. Nem véletlen, hogy a soros holland EU-elnökség mindenáron még az idén le akarta zárni a tárgyalásokat a 2007-ben befutó Romániával és Bulgáriával - a kormányfők a múlt héten áldásukat adták e két ország csatlakozási szerződésének jövő áprilisi aláírására -, ez is jelzés ugyanis arra, hogy ama bővítés után másik fejezet kezdődik.

Bizonyíték erre, hogy a mostani brüszszeli közös nyilatkozat erőteljesen hangsúlyozza a sokat emlegetett koppenhágai kritériumok negyedik pontját, mely szerint a bővítés folytatódásának feltétele az integrációt mélyíteni is szándékozó EU befogadókapacitása. A dokumentum leszögezi emellett, hogy a jövőbeni csatlakozási tárgyalások során "hosszú átmeneti szakaszokra, állandó kivételekre és tartós védzáradékok alkalmazására kerülhet sor". Ez szöges ellentétben áll a közép-európai országok esetében érvényesített, azok minél gyorsabb és teljesebb integrálását szándékozó elvekkel. Törökország esetében az EU aligha ragaszkodik majd ahhoz, hogy az anatóliai falvak csatornázása tíz év alatt osztrák szintre fejlődjön, viszont a török munkaerő szabad áramlását is igen hosszú ideig tartó korlátozások akadályozhatják majd.

Aligha csupán Törökországra gondoltak viszont az EU-kormányfők, amikor a múlt heti nyilatkozatba belefoglalták: az eztán indítandó csatlakozási tárgyalások senkinek sem garantálják a teljes tagság elnyerését. Feltűnő továbbá, hogy a szövegbe bekerült: olyan tagjelöltekkel, amelyek uniós felvétele "lényeges pénzügyi következményekkel járhat", csak akkor lehet befejezni a tagsági tárgyalásokat, amikor az EU már döntött a 2014 utáni költségvetésének esetleges reformjáról. A balkáni országokon túl - amelyek közül Horvátország mellett eddig Macedónia nyújtotta be tagsági kérelmét - az üzenet leginkább Kijevnek szól.

Ukrajna jelenleg az EU úgynevezett "új szomszédsági politikájának" főszereplője. Az elv szerint a kibővült unió testreszabott együttműködési megállapodásokat kötne új keleti és déli szomszédaival, mindegyiket olyan mértékben vonva be az egyes közösségi szakpolitikákba - például az oktatási és a kutatás-fejlesztési kooperációba, a bel- és igazságügyi együttműködésbe, sőt akár az egységes belső piacba is -, amilyen mértékben az hajlandó alkalmazkodni az uniós követelményekhez, mely alakításába azonban, EU-tagság híján, természetesen nem szólhat bele. "Mindent, kivéve a döntéshozó intézményeket" - fogalmazta meg még ez év elején az elképzelés alapjait lefektető Romano Prodi volt EB-elnök. Az utóbbi hetekben az első ilyen - Ukrajnával, Moldovával, Marokkóval, Tunéziával, Izraellel, valamint a Palesztin Hatósággal kötendő - megállapodások terve el is készült Brüsszelben, az Ukrajnát érintőt pedig, amely egyszersmind a legrészletesebb, a múlt heti csúcstalálkozón jóvá is hagyták az EU állam- és kormányfői.

Varsó szorgalmazására a múlt héten a kormányfők egyelőre "kulcspartneri" minősítést adtak Kijevnek. Ukrajna "előléptetésének" az Európai Parlamentben (EP) is jó néhány szószólója akad. "Valaki magyarázza meg nekem, miért mondjunk igent Törökországra, de nemet Ukrajnára?" - követelte a múlt héten Strasbourgban Elmar Brok, az EP külügyi bizottságának német kereszténydemokrata elnöke. Kevéssé valószínű, hogy az ukrajnai fejleményeket illetően egyelőre óvatos EU rövidesen megcsillogtatná a teljes tagság reményét Kijev előtt. Annak jelei viszont kezdenek megmutatkozni, hogy az EU külpolitikájának leghatásosabb eszközét jelentő bővítési politikát egyre inkább befolyásolják az új tagállamok érdekei, és többek szerint egy évtized múlva Európa akár egy török-ukrán versenyfutás szemlélője lehet majd.

KOCSIS GYÖRGYI / BRÜSSZEL