A 2002-es választásokon sokan szorítottak izgatottan, hogy ne érje el az 5 százalékos bejutási küszöböt a MIÉP, s könnyebbültek meg azzal is, hogy a Szadesz éppen hogy átcsusszant a léc fölött. A szélsőjobb karmesteri pálcája azóta kihullott a primitív antiszemitizmussal, a „New York–Tel Aviv tengelyű világ-összeesküvéssel” hadováló Csurka István kezéből, hiszen ez a hangulatkeltés még az efelé pislogók szemében is többnyire nevetséges volt. Ügyesen kapta föl viszont e pálcát a Jobbik vezetősége, megtalálva a gyakorlatban is megfogható ellenségképet a cigányságban.

Efféle ellenségkép mindig kell a „rendcsinálóknak”. Ez volt a náci Németországban és csatlósainál a zsidóság, a világháború után a (szudéta- és egyéb) németek, illetve főleg Szlovákiában a magyarok, a sztálinista rendszerekben a volt arisztokraták és a tőkések, majd a kulákok. A „gyakorlatias” újnácik szerint most a „bűnös faj” szerepét a romák töltik be. Enyhébb vagy durvább hangnemben harsognak a szélsőséges ítéletek: a romák rendezetlen körülmények között élnek, önkényes lakásfoglalók, nem dolgoznak, szociális segélyre ácsingóznak, felelőtlenül vagy szándékosan a családi pótlék miatt szülik a sok gyereket, akiket azután nem járatnak iskolába, végül kisebb-nagyobb törvénytelenségeket követnek el a megélhetési lopástól a durvább bűncselekményekig.

A legtragikusabb, hogy a felnagyított bírálatoknak megvan az igazságmagvuk. A cigányság felhalmozódott problémáinak megoldásával hosszú évtizedek óta adósak nemcsak az aktuális kormányok, a politikai pártok, hanem az egész társadalom, vastagon beleértve a helyi és felsőbb szintű roma vezetést is. Nem sikerült a súlyos szegénységet érdemileg enyhíteni, a putritelepeket felszámolni, a felzárkóztató oktatást széleskörűen elterjeszteni, s valódi vagy akár közmunkákat biztosítani az újabb és újabb generációknak. A fajvédő szellemiségű vezetők és híveik pedig a tényeket manipulálva gátlástalanul kihasználják, hogy a mélyszegénységben élő romák közül sokan valóban nem ismerik az igényes életet, nem fogják föl, hogy felelőtlenség a szegénységbe szülni a sok gyereket, hogy az új generáció egyetlen kitörési lehetősége az iskoláztatás. Valóban más az értékrendjük a nyomorgó, gyakran éhező nincsteleneknek, s könnyebben lépnek túl a társadalom által meghatározott korlátokon. Nehéz meghúzni a határt, meddig bocsánatos a bűn. Az erdőben összeszedett pár kidőlt fa még az, de egy tyúk vagy más kisebb háziállat eltulajdonítása már nem?

A Jobbik jó érzékkel rátapintott a vidéki, főleg falusi környezet eme ellentmondásaira, és főként az ottani törvénysértésekkel kapcsolatos, sokszor jogos ellenérzéseket igyekszik meglovagolni, eljutva a még a rendszerváltás előtt is hivatalosan hangoztatott „cigány bűnözés” harsogásáig. Az egészben pedig az a legveszélyesebb, hogy erre látványos álmegoldást is kínál: a Magyar Gárdát. Bár a „kulturális és hagyományőrző egyesületet” most oszlatták fel, hiába a bírósági döntés, a gárda folytatja a (sajnos pár egyházfi által is) „áldott” tevékenységét. E „rendszeretetet” pedig újabban már nemcsak a helyi szinteken szövetséges fideszes vezetők is kezdik hangoztatni. A „megélhetési bűnözés” ellen nyilatkozó Orbán Viktor és Kövér László után az eddig galamblelkűbb Navracsics Tibor is arról beszélt, hogy a Fidesz „a saját magát ellátni képes embereket szereti”.

Vajon mit jelent ez? Készül az új koalíció? Vagy ki akarják venni a kezdeményezést a „rendpártiságot” eddig hirdető Jobbik kezéből? Ha a kormány, a baloldali és liberális gondolkodók és pártok nem figyelnek erre, nem tesznek érdemi lépéseket, hanem továbbra is csak a közhelyes elveiket pufogtatják, ne csodálkozzanak, ha a „rendszeretet” régi és új hívei további szimpatizánsaikat fogják átcsábítani.

SZENTIRMAY LÁSZLÓ

(A szerző közgazdász)