Külsőségeiben valóban hatalmasat változott a földrésznyi ország. Moszkva a világ egyik legdrágább városává vált, a sugárutakon több drága Mercedes és sportautó száguld, mint a leggazdagabb nyugat-európai városban, a vadul költekező orosz újgazdagok pedig világszerte megszállják az elit üdülőhelyeket. Putyin és egyáltalán nem demokratikusan kiválasztott, majd sokak szerint elcsalt elnökválasztáson megerősített utódja, Dmitrij Medvegyev azonban a valóságban nem nyúlt hozzá a cári Oroszországot, majd a Szovjetuniót is sírba döntő kormányzási módszerhez. Sőt, meg is erősítik az oroszokban azt a tudatot, miszerint az országnak akkor fut jól a szekere, ha a trónon, főtitkári poszton vagy államfői székben található vezető mindenkinek megmondja, mit kell tennie. A manapság is erősödő "cárkultusz" eredménye, hogy őfelsége hű bürokráciája él és virul, sőt minden eddiginél több pénzt vág zsebre, miközben nem javul az ország hatékonysága: statisztikák szerint a hordónkénti 1 dolláros olajáremelés most jóval kisebb GDP-növekedést eredményez, mint nyolc évvel korábban. Az iparral és az innovációval sincs minden rendben, a már évek óta beharangozott orosz műholdas navigációs rendszer például még mindig nem működik - Putyin az egyetlen, akinek jutott egy vevőkészülék -, s míg az exportot változatlanul a nyersanyagok uralják, a korszerű gépeket továbbra is külföldről szerzik be.

Egyre inkább úgy tűnik, hogy most újabb átverés készül. Moszkvában megértették, az Oroszországtól okkal, ok nélkül tartó Nyugat arra vágyik, hogy Medvegyev elődjénél liberálisabb legyen. Az új államfő el is ismételte már párszor, hogy az emberi jogok harcosa, s hogy erősíteni akarja a szabad piacgazdaságot, valamint a civil szféra befolyását. A tettek azonban egyelőre nem erről tanúskodnak. Amikor a csehek aláírták az amerikai rakétapajzshoz való csatlakozásukról szóló egyezményt, furcsa módon azonnal visszaesett az orosz olajexport, s Moszkva mindent elkövet azért is, hogy a türkmén, kazah és azeri gáz elhalászásával ellehetetlenítse az EU által szorgalmazott Nabucco gázvezeték építését. Amikor a szemlélő a Csehország felé tartó olajexport visszaesését látja, minden bizonnyal felmerül benne, tényleg csak gazdasági okok állnak-e amögött, hogy Moszkva meg akarja fojtani az Oroszország elkerülésére szánt vezeték tervét.

A Hodorkovszkij-ügy eseményei is arra utalnak, hogy csak kozmetikai politikaváltás várható. Igaz, hogy Medvegyev hatalomra kerülése óta egyre többen állítják, hamarosan szabadlábra kerülhet Mihail Hodorkovszkij, a gazdasági bűncselekmények miatt leültetett volt Jukosz-vezér, ám az mindenképpen árulkodó jel, hogy a jól értesültek azonnal hozzá is teszik: a szabadulás ára, hogy Hodorkovszkij megígérte, nem foglalkozik többé politikával. Ez pedig azt jelenti, hogy a nagy liberalizmus semmit sem jelent, hiszen Hodorkovszkij - aki valószínűleg valóban sértett törvényt, ám aligha volt rosszabb, mint a többi, ma is szabadon járó-kelő milliárdos orosz oligarcha - éppen azért került a rács mögé, mert a többiekkel ellentétben nem volt hajlandó lemondani az ellenzékiség jogáról.

Az igazsághoz tartozik, hogy Amerika és az Európai Unió is sokat tett azért, hogy a jelcini időszakot jellemző anarchia után nem egy jelző nélküli demokrácia, hanem a Putyin ideológusai által kreált "szuverén demokrácia" korszaka köszöntött az országra. A Nyugat - amely valószínűleg túl sok engedményt kért Moszkvától - nagyon gyorsan elvesztette népszerűségét az orosz értelmiségi elit körében, s ugyancsak népszerűtlenné vált az európai demokráciafelfogás is. A felnövekvő ifjúság körében még rosszabb a helyzet: akiket még egyáltalán érdekel a külvilág, meg vannak győződve arról, hogy Amerika és az EU visszafordíthatatlanul leszálló ágba került, s Oroszország lesz majd az, amely megmenti a világot az energia- és élelmiszerhiánytól, illetve a terjedő iszlámtól.

NÉMETH ANDRÁS

(A szerző a HVG munkatársa, az utóbbi öt évben moszkvai tudósítója)