A bizonyára tökéletesen megrendezett olimpia - amelynek idején egyetlen hajléktalant, tiltakozót, vallási másként gondolkodót vagy az országra bárhogyan is rossz fényt vető személyt sem lehet majd látni - valószínűleg nagy lökést fog adni Kína globális tekintélyének. Hatalmas teljesítmény, ha egy ország képes egyetlen generációnyi idő alatt kilábalni a csaknem teljes pusztításból és a véreskezű zsarnokságból. Ezért minden elismerés megilleti Kínát. A kínai sikertörténet azonban a fasizmus 1930-as évekbeli felemelkedése óta a legkomolyabb próbatétel,  amellyel a liberális demokráciák szembenéznek. Korántsem azért, mert Kína hatalmas katonai veszélyt jelent: az USA-val vagy akár Japánnal kirobbantott háború csak néhány ultranacionalista félőrült és paranoiás agyában merül fel valóságos lehetőségként. A kínai gazdasági-politikai modell - függetlenül attól, hogy milyen környezeti hatásokkal jár - az eszmék területén arat egyre-másra győzelmeket, és a liberális, demokratikus kapitalizmus egyre vonzóbb alternatívájának tűnik.

Pár elemző politológus állításával szemben a kínai kapitalizmus egy cseppet sem hasonlít a 19. századi Európához. Igaz, kétszáz évvel ezelőtt az európai munkásosztály tagjainak nem volt szavazati joguk. De Európában és Amerikában még a kapitalizmus legsötétebb időszakában is létezett a civil társadalom hatalmas hálózata, az államtól független szervezetekkel, egyházakkal, klubokkal, pártokkal, társaságokkal és egyesületekkel. Kínában viszont a maoizmus halála óta sok személyes szabadságjogukat visszakapták ugyan az emberek, de még mindig nem alakíthatnak szabadon olyan szervezeteket, amelyeket nem a kommunista párt ellenőriz. Noha a kommunizmus ideológiája csődbe jutott, ebben a tekintetben Kína szemernyit sem változott.

Ugyanakkor nehéz letagadni, hogy a kínai modell sikeresen működik. A növekvő kínai jólét hatásosan cáfolja a feltevést, miszerint a kapitalizmus és a gyarapodó burzsoázia növekedése végül óhatatlanul liberális demokráciához vezet. Épp ellenkezőleg: a még nagyobb anyagi jólét ígéretével megvásárolt középosztály az, amely a jelenlegi politikai rend fenntartásában érdekelt. A középosztály fausti alkut kötött - jólét a politikai engedelmesség fejében -, és ez idáig a dolog működött. A kínai modell nem csupán a tengerparti sávban élő új elit számára vonzó, de szerte a világon sokan csodálják. A Pekingben kiterített vörös szőnyegen végigparádézó afrikai diktátorok pedig kifejezetten imádják. A modellnek ugyanis semmi köze a Nyugathoz, és a kínaiak nem is próbálják a demokráciáról leckéztetni őket. Ráadásul hatalmas pénzeket lehet a kínaiaktól kapni, s ezek jó része a zsarnokok zsebében köt ki.

Kína vonzereje a nyugati országokban is nő. Üzletemberek, médiamogulok, építészek özönlenek az országba. Hát lehet jobb helyet találni az üzletelésre, stadionok és felhőkarcolók építésére, a legújabb információtechnológia és médiahálózatok eladására, mint egy olyan országot, ahol nincsenek független szakszervezetek vagy bármiféle szervezett tiltakozás, amely a profitot csökkenthetné? Van azonban egy kis bökkenő. Egyetlen gazdaság sem akad, amely egyfolytában azonos ütemben növekszik. Időről időre mindegyiket válságok rázzák meg. Mi történik, ha az anyagi jólét utáni hajszában a kínai középosztály és a pártállam közötti alku a gazdaság megtorpanása vagy visszaesése miatt felborul? Akadt már ilyesmire példa. Ebből a szempontból a kínai modell a 19. századi Németországhoz hasonlít, ahol az erős ipar mellett egy művelt, de politikailag semleges középosztály létezett, miközben az állam az agresszív nacionalizmus eszméjét hirdette. A nacionalizmus akkor vált halálos veszéllyé, amikor a gazdaság összeomlott, és a társadalmi nyugtalanság a politikai rend felborulásával fenyegetett.

Mindez megtörténhet Kínában is, ahol a nemzeti büszkeség már a Japánnal, Tajvannal és a Nyugattal szembeni harcias álláspont határáig jutott. Az agresszív kínai nacionalizmus is halálossá válhat, ha a gazdaság megtorpan. Ez senkinek nem szolgálná az érdekét, éppen ezért 2008-ban is a legjobbakat kívánjuk Kínának, miközben egy pillanatig adózzunk tisztelettel a munkatáborokban és börtönökben senyvedő másként gondolkodóknak, demokratáknak, a szabad szellem képviselőinek.

IAN BURUMA

(A szerző Amerikában élő angol-holland újságíró, történész)

© Project Syndicate