© Dudás Szabolcs

Először is, az uniós gyakorlatnak megfelelően, ilyen horderejű döntéshez az EU-tagállamok közmegegyezése szükséges, aminek nagyon kicsi az esélye, figyelembe véve a török csatlakozást erősen támogató országok unión belüli erejét (elsősorban Nagy-Britanniáét). Másodszor: a török belépést helytelen lenne csak uniós paraméterek között értelmezni. Hiszen Törökországot befogadva az Európai Unió közel-keleti és nyugat-ázsiai nagyhatalommá válna, ami világpolitikai jelentőségű esemény lenne, és ennek fényében kell értelmezni az Egyesült Államok álláspontját is. Washington sokszor és nyíltan szorgalmazta már, hogy európai szövetségesei fogadják maguk közé közel-keleti stratégiai partnerét, Törökországot. Az USA számára mindez az elnök és a kongresszus pártállásától függetlenül hosszú távon fontos és meghatározó kívánalom. Harmadszor: paradox módon még a "hivatalból" törökellenes Görögországnak és Ciprusi Görög Köztársaságnak sem érdeke Törökország végleges eltaszítása az uniótól. Elsősorban ezzel magyarázható, hogy a ciprusi görögök - bár Ankara hivatalosan nem ismeri el az államukat -, miután elutasították az ENSZ Ciprus újjáegyesítését célzó béketervét, jóváhagyták az uniós csatlakozási tárgyalások megkezdését Törökországgal. És Ciprus legnagyobb támogatójának, Görögországnak sincs szándékában véglegesen keletre száműzni Törökországot, hiszen jól tudja, kiszámíthatatlanabb és veszélyesebb a vadon élő fenevad, mint a kellőképpen háziasított, (szabályokkal) gúzsba kötött házi oroszlán. Ez nem új keletű felfogás: Róma és Bizánc annak idején így szelídítette meg a népvándorlással a birodalom határaihoz sodródott harcias keleti népeket (egyebek között a magyarokat).

A fentiekkel magyarázható, hogy soha nem látott enyhülésnek indultak a török-görög kapcsolatok, éppen akkor, amikor Brüsszel keményen megdorgálta Ankarát. A minap ugyanis - a két ország történetében először - Athénban járt a török hadsereg vezérkari főnöke, és olyan tervekről tárgyalt partnereivel, mint például közös szárazföldi haderő, úgynevezett békehadtest létrehozása a regionális konfliktusok megakadályozására, illetve kezelésére. Görögország azzal is igen komoly gesztust tett a napokban, hogy hosszú évtizedekig tartó visszautasítás után beleegyezett, hogy Athénban dzsámi épüljön.

Mindez talán magyarázatot ad arra a feltűnő magabiztosságra, amivel Törökország a rendkívül keménynek látszó brüsszeli figyelmeztetések dacára sem hajlandó elismerni a ciprusi görög államot, miközben bizakodva tekint a csatlakozási tárgyalások folytatása elé. Úgy tűnik, a reálpolitikának még jó ideig számolnia kell a török belépés körül kialakult patthelyzettel, illetve magával Törökországgal.

TARIK DEMIRKAN

(A szerző újságíró)