Ahányszor csak felkerestem az utóbbi napokban azt az internetes oldalt, ahol mindig élő képeket közvetítenek a Bourbon Streetről, a francia negyedről vagy a városi hídról, mindig ugyanabba az átkozott üzenetbe ütköztem: "A kamera a Katrina hurrikán miatt pillanatnyilag nem üzemel." Szép név ez a Katrina. Szívből gyűlölöm. De talán ez az érzés is csak ránk, New Orleans-iakra jellemző, olyasfajta kétségbeesés, ami illik az alkalomhoz. Épp a francia negyedet végső soron nem is érte olyan súlyos csapás, mint a Ninth Wardot, New Orleans új kerületét.

New Orleansról már jóval azelőtt hallottam, hogy a saját szememmel is láttam volna. Körülöttem az emberek úgy emlegették, mint valamiféle varázsigét, e két szóból valamifajta vágyakozás csendült ki. Na és persze ott volt a késő éjszakai rádióadás, amelyet a New Orleans belvárosában lévő gyönyörű Roosevelt Hotel legtetejéről, a Kék Szobából sugároztak. Először mégis csak tinédzseréveimben tettem be a lábamat New Orleansba, amikor a bátyám egy ottani lányt jegyzett el. Amint autóval beértünk a városba, olyan érzés töltött el, mint amikor néhány évvel később először láttam Párizst - a járdákra kitelepült kávéházakat, a fasorokkal szegélyezett sétányokat, a szűk, ósdi utcácskákat. Párizsba érkezve az ember szinte hallotta a háttérben a harmonika hangját, New Orleansban a tenorszaxofon adta a zenei aláfestést.

Vannak emberek, akiknek a szemében valamiféle furcsa fény csillan, amikor New Orleans szóba kerül, és eddig azonmód ottani történeteket kezdtek mesélni. Ilyenkor egy kicsit mindig lelassultak, rövid időre elmerengtek, és valami álmodozó pillantás költözött a tekintetükbe. A viharban, áradásban eltűnt utcák, házak, terek nem csupán háttérként szolgáltak, maguk is a történetek szereplői voltak.

Az amerikai alsóház elnöke, az illinoisi Dennis Haster kijelentette: "Amúgy is ideje volt, hogy valaki egy buldózerrel eltakarítsa a várost." Igaz is, mi értelme lenne dollármilliárdokat ölni egy olyan város újjáépítésébe, amely a tengerszint alatt fekszik? A házelnöknek bizonyos értelemben igaza van: New Orleans létezésére soha nem volt ésszerű magyarázat. Persze ez volt maga a város lényege, és ezért is szerettük annyira. Haster megjegyzéséből annyi romantika árad, mint egy mérlegfőkönyvből vagy egy hitelkérelemből. Hová lett az "együtt érző konzervativizmus"? Ha továbbra is ez lesz a hangnem, az északi jenkiknek megint nem lesz jó hírük lent délen.

Menjünk hát neki New Orleansnak egy buldózerrel? De hogyan lehetne eltakarítani egy álmot? A világ összes buldózerével sem lehetne elsöpörni a zenét, és amíg létezik zene, addig létezik New Orleans is. Az álmokat még a hurrikán sem tudja elpusztítani, különösen nem, ha azok, mint valamilyen elveszett szerelem, ilyen mély gyökereket eresztettek a múltba, ráadásul dalba is lehet foglalni őket. Ezért énekelnek az emberek bluest, és a blues ezért lehet az erő és nem a gyengeség forrása. Született egy remek könyv New Orleansról, Nancy Lemann tollából a Szentek élete, és van benne egy kitűnő rész. "Az Armstrong parkban, amelyet valaha Congo parknak hívtak, valamiféle dzsesszünnep készült. Aranyozott zakókba és elegáns fehér nyári öltönyökbe öltözött fekete férfiak gyülekeztek. A lagúnán egy fatörzsből vájt csónak érkezett, rajta fekete férfi állt, fájdalmas trombitaszólója belehasított az éjszakába. A csónak a Gospel sátornál futott partra, ahol az alkalomra rózsaszín zsabós, öltönyös, törékeny fekete öregemberek esernyővel tüzelték táncra a tömeget. És az embert elfogta az érzés, hogy ha ilyen közel kerülhet a többiekhez, ha ilyen közel áll embertársaihoz, akkor talán nem is olyan gyenge."

New Orleans talán elpusztult, házelnök úr, de még korántsem szállt a sírba.

PAUL GREENBERG

(A szerző Pulitzer-díjas újságíró)

© Tribune Media Services