Tudják, merik, nem teszik
A hatalom természetéhez tartozik, hogy vágyni kell rá. Nem a szó erotikus értelmében, de azért amúgy igazán, férfiasan. Nem lehet tehát csak úgy szembejönni vele, és a találkozás pillanatában hirtelen eldönteni: akarom-e vagy sem.
Az SZDSZ, úgy látszik, eldöntötte: nem akarja a hatalmat tovább. Kisebbik, szinte csak kényszerből megtűrt koalíciós partnerként nincs igazán része benne, s a második szoclib kormány három éve alatt immár harmadszor került szembe a dilemmával: együtt tud-e még menni a szocialistákkal. És erre az önmagának feltett kérdésre most határozottan nemmel felelt.
Ami a parlamenti politizálás keretei között amúgy teljesen legitim magatartás lenne, a probléma csak az, hogy ez a párt most épp az - igaz, az ő háta mögött alkotott - parlamenti játékszabályokhoz való igazodásból zárta ki magát, amivel nem annyira a konkrét, mint inkább az absztrakt hatalomtól való eltávolodását jelezte. Az államfőválasztás ugyanis olyan par excellence jogosítványa a magyar törvényhozás minden egyes tagjának, aminek mint lehetőségnek - vagy ha úgy tetszik, kötelezettségnek - a visszautasítását nehéz másképpen értelmezni, mint egyfajta búcsúintegetést: szevasztok, ránk itt már ne számítsatok.
Másképpen fogalmazva: ha az SZDSZ akár a legelején, a D-209-es ügy miatt, akár két évvel később, a lemondásáért a liberálisokat okoló Medgyessy Pétert hallgatva mondja azt, hogy köszöni szépen, de ebből a koalícióból nem kér tovább, az erkölcsileg és politikailag egyaránt több, érthetőbb lett volna, bármily súlyosak legyenek is a következmények. Most viszont ezzel a "passzolással" az államfőválasztásban a korábbi igazi drámákat bulvárszínházi szomorújátékká, katarzismentes kamaradarabbá silányítja.
Az MSZP-nek - akármilyen erős legyen is az a bizonyos vágy - ezek után nem sok mozgástere marad. A szocialista párt, miután egy hét múlva elveszíti az elnökválasztást, és végignézheti a parlamenti ellenzék triumfálását, már csak az előremenekülés vagy a kettős fedezékbe bújás közt választhat. Utóbbi lehet a kimerítőbb, előbbi a kockázatosabb. Ebben az esetben ugyanis belátható időn belül előrehozott országgyűlési voksolás lesz Magyarországon (is), ami könnyen a parlamenten kívülre repítheti a szabaddemokratákat - és egyedüli ellenzékké teheti a szocikat.
Az a buzgalom, ahogyan a szocialisták - illetve a másik oldalon a Fidesz - sorra megnevezik leendő egyéni képviselőjelöltjeiket, arra enged következtetni, hogy egy, a jövő tavaszinál korábbi időpontban tartandó választás nem érné őket felkészületlenül. Nem lennék meglepve, ha az MSZP-ben a héten történtek után olyan fokú rizikótényezőnek nyilvánítanák az SZDSZ-t, hogy a továbbkormányzás kínja helyett a "vigyük minél gyorsabban dűlőre a dolgot" álláspontja kerekedne felül. Merthogy Gyurcsány mégsem akarná megvárni, amíg kihúzzák a széket alóla, és egy fakír szöges ágyát tolják a helyébe.
LIPOVECZ IVÁN
(A szerző a HVG főszerkesztője)