Ha élesen állnának szemben egymással különböző társadalomfilozófiák, értékfelfogások, víziók arról, hogy milyen legyen ez az ország, és hogyan oldjuk meg a rendszerváltás óta megoldatlan kérdéseket, annak kifejezetten örülnék, mert lehetne közülük választani. Aztán aki győz a választáson, megkérdőjelezhetetlen felhatalmazással láthatna hozzá, hogy megvalósítsa, amit gondol erről az országról. Bárcsak lenne ilyen szembenállás! Amennyire meg tudom ítélni, ehelyett az utóbbi másfél évtized nagy részében a politika erkölcsi, értékválasztási dilemmáit szakkérdéseknek maszkírozó technokrata nihilizmus állt szemben a nacionalista, bulvárkonzervatív populizmussal, szappanoperaszerű konfliktusokkal szórakoztatva a nagyérdeműt, megközelítőleg sem szólva olyan kérdésekről, hogy például igazságos-e a közteherviselés aktuális rendszere, mi legyen a kilátástalan struktúrájú közszolgáltatásokkal (lásd egészségügy), bele kell-e törődni a társadalom körülbelül egyharmadát sújtó szegénységbe, és ha nem, azt hogyan kell csinálni.

Pesszimistább alkatok már-már arra a következtetésre is juthatnának, hogy az állítólagos szemben álló felek egyikének sincs túl sok gondolata erről az országról, hogy a politikai osztály a társadalmat jobbára rábízta az újkapitalizmus és a bürokratikus korrupció kombinációjának spontán működésére, az európai kontextus mint fátum alakító hatására, meg leginkább a jó szerencsére, és jól elvan magában. Néha, például amikor arról hallani, hogy a fővárosi kerületek semmit sem látnak a parkolási díjakból, mert olyan szerződéseket kötöttek, amelyek értelmében egy közös fideszes-MSZP-s érdekeltségbe tartozó magáncég nyúlja le az egész bevételt, nos, ilyenkor még az is megfordul az ember fejében, hogy az a bizonyos szembenállás jószerével csak cirkusz a népnek, amit érzelmesebb pillanataikban talán a szereplők maguk is elhisznek. Ám az igazi, józan és racionális érdekük az, hogy egymásba fonódó gazdasági hátországaikon keresztül még nagyon sokáig ők legyenek azok, akik ennek az országnak az erőforrásait kisajátítják.

Talán ez lehet az oka, hogy noha mindannyiunk számára nyilvánvaló az állami korrupció, az állítólagos ellentábor korrupt állami embereinek lebuktatására irányuló alkalmi felbuzdulások gyakorlatilag soha nem jutnak el a bírósági szakig. Tudom, veszélyes gondolatok ezek. A liberális demokrácia képviseleti intézményrendszerét támadó, az eddigieknél sokkal durvább populista mozgalmak nőhetnek ki belőlük. Nosza, védjük meg az intézményrendszert! Mi lenne például, ha a miniszterelnök a saját parlamenti táborának azt javasolná, hogy olyan köztársasági elnököt jelöljön, amilyennek az alkotmányos rend kitalálói a köztársasági elnököt elképzelték? Aki alkalmas arra, hogy a nemzet egységét kifejezze, nem kötődik a papíroroszlánok egyik állítólagos táborához sem, nem kell a harmadik fordulóban, egyszerű többséggel megválasztani, nem lesz senkinek az embere, és szigorúan fog őrködni az államszervezet demokratikus működése felett. Államférfihoz méltó gesztus lenne, erőt, magabiztosságot és eleganciát sugárzó, nagyvonalú tett, egy lépés a politika teljes hitelvesztésétől, az alkotmányos intézmények kiüresedésétől vissza, a normalitás irányába. Komoly elgondolkodásra kényszerítene, hogy Gyurcsány esetleg tényleg gondol valamit erről az országról.

RAUSCHENBERGER PÉTER

(A szerző tanár, filozófia szakos doktorandusz)