Az augusztus 20-ai ünnepélyes zászlófelvonás és tisztavatás alkalmával a tisztek az 1848-as mintájú Kossuth-kardjuk hüvelyét a zubbony fölé, a derékszíjra csatolják, szemben az 1945 előtti évszázadokat végigkísérő hagyománnyal, amely szerint e fegyvernek a felsőruházat - atilla vagy huszármente - alatt volt a helye. Ám nem csak ettől tűnik szedett-vedettnek a díszzászlóalj uniformisa (lásd ábránkat).

A korszakvegyítő mai díszegyenruha-fazont az elmúlt évszázadban több tucatszor átszabták - legutóbb három évvel ezelőtt. Az 1760-ban Mária Terézia által felállított, sárga csizmás, párduckacagányos magyar királyi nemes testőrség bő évszázadon át szolgált mintául, az operettjellegű ruháztatás 1918-ban jelent meg az uniformisfronton. A díszelgők fejére ekkor pár évre a 17. századbeli huszárok sisakja került, a sujtás helyét az archaikusabb paszomány vette át, további múltba révedésként a sárga topán (török eredetű rövid csizma) lett a lábbeli. A Horthy-korszakban a már említett - sastollal ékített - Bocskai-sapka-variációk dívtak, de a díszelgők uniformisa nem tért el a hadsereg menetöltözetétől, kivéve a fonott díszövet. A második világháború utáni díszegyenruha is ezt a vonalat követte, a zubbony vörös hajtókája viszont a Mussolini-féle olasz hadsereg farkasfogas gallérdíszére hajazott. 1951-től a szovjet mintájú, tányérsapkás uniformis lett kötelező, ami kisebb-nagyobb, de nem lényegi módosításokkal egészen a rendszerváltásig - a sapka például 2001-ig - használatban is maradt. Az 1990-es évek elején, csakúgy, mint a Kossuth- kontra szentkoronás címer vitában, a Kádár-korral való szakítást egyenruhatéren is gátolta a konszenzus hiánya. Az 1848-as huszár ruházatát - amelyet a 2001-ben Magyar Köztársaság Nemzeti Lovas Díszegysége néven felállított, a Coburg-huszárok tiszti egyenruháját viselő bandérium népszerűsít - nem találták alkalmasnak a politikusok, a követendő példa a Horthy-korszak volt. Így jött létre a legújabb, az 1864-es tábori fejfedőre csak távolról emlékeztető Bocskai-variáció is. S bár tíz évvel ezelőttig a honvédelmi tárca égisze alatt működött egy hadtörténészeket is soraiban tudó egyenruha-bizottság, az uniformisok összeállításánál a szakértők véleménye nem sokat nyomott.

A magyar díszegyenruha-kavalkád különösen feltűnő, ha a konfekciót a Lajtán túli díszelgőkével vetjük össze. "A világ hadseregeinek reprezentatív díszegységei négy, egymástól megkülönböztethető trendet követnek öltözködésükben" - kezd az egyenruhadivatok felvázolásába Baczoni Tamás őrnagy, a Hadtörténeti Múzeum uniformisspecialista főmuzeológusa. Az évszázados tradíciókhoz ragaszkodók, azokat precízen követők közé tartoznak a köztudomásúan hagyományhű britek, de mellettük a franciák és az olaszok is. A Garde Républicaine (Köztársasági Gárda) csendőrségi kötelékébe tartozó szálas legények (és ma már leányok is) például Bonaparte Napóleon ugyanezen a néven 1802-ben alapított vértes svadronjának hagyományos díszuniformisát viselik - a mellvért helyett zsinórzattal és válltányérokkal tuningolt, frakkjellegű kabátban feszítve. Nevesebb alkalmakkor gyalogszert is lószőrforgós, ezüst- és aranyszínű sisakban, kék zsakettben, fehér lovaglónadrágban és fekete lakkcsizmában strázsálnak az Élysée-palota előtt, kezükben 1822-es mintájú lovassági szablyával. Szigorúan francia félvér fajtájú lovaikra pedig 1874-ben rendszeresített nyergek utángyártott változatai kerülnek. A csendőri állományban szolgálatot teljesítő talján corazzierik is a vértes hagyományokat ápolják. A ma már a köztársasági elnök személyi testőrségét ellátó díszalakulatot az Olaszországot mai csizmaformájába egyesítő I. Umberto alapította 1868-ban az osztrák svadronok mintájára. A legalább 190 centiméter magas (lovaglásra és motorozásra egyaránt kiképzett) carabinierik még a mellvértet is viselik - igaz, az ma már könnyített műanyagból készül. A térd fölé érő lovaglócsizma, a lófarokforgós vértessisak ma is ugyanolyan, mint az alapításkor.

A praktikus irányt követi az osztrák hadsereg. "Az első világháború után, kifejezetten az Osztrák-Magyar Monarchiával szakítandó, a fehér vállszíjjal és vállzsinórokkal ékített csukaszürke tábori egyenruha és a frontkatonák hősiességét szimbolizáló rohamsisak lett a díszuniformis" - magyarázza az okokat Baczoni, aki szerint az osztrák hadsereg ezzel azt is jelzi, hogy nem parádéra, méregdrága díszhacukákra, hanem a gyakorlati hadviselésre költi az adófizetők pénzét.

A népi irányzat, amelyet a bocskorban, bő nadrágban és piros turbánban parádézó, evzones néven jegyzett görög díszelgők is képviselnek, a népfelkelői hagyományra épít - állítja William O'Neil amerikai uniformológus. Szerinte nem véletlen, hogy a folklórgárdákat fenntartó nemzetek nem egy vagy több tradicionálisan hadviselő náció hadseregének ruharaktárából "zabrálták" össze a hadi ancúgot. A nép(ies)viselettel ugyanis éppen azt jelzik a külvilágnak, hogy ha nem is világraszóló, de valódi "saját fejlesztésű" katonai hagyományokkal bírnak. A csehek és a szlovákok új államalakulatként tányérsapkával, kék és vörös színekben pompázó pantallós, félcipős egyenruhát rendszeresítettek, míg a bolgárok mézeskalácshuszárnak öltöztették díszelgőiket. Ezek a megoldások a szakértők szerint már csak azért sem igazán szerencsések, mert az uniformis nemcsak arra való, hogy megkülönböztesse a katonát a civiltől, de a hadi tradíció fejlődését is illik követnie.

VAJNA TAMÁS