Minden eddiginél élesebb támadások érték a múlt héten a 175. születésnapját ünneplő Magyar Tudományos Akadémiát (MTA). Széles Gábor, a Magyar Gyáriparosok Országos Szövetségének elnöke sztálinista kövületnek nevezte az akadémiai kutatóhálózatot, Szabó Csaba, az Egyesült Államokból tavaly visszatelepült fiatal tudós pedig

HVG

egyenesen azt javasolta, vegyék el az Akadémiától a kutatóintézeteit, és privatizálják vagy integrálják azokat az egyetemek kutatási központjaival. Ezt a véleményét egyébként Szabó először tavaly ősszel osztotta meg a szakmai körökben csak 4T-nek nevezett Tudomány és Technológiapolitikai Tanácsadó Testület egyik munkavacsoráján, ahová Kóka János gazdasági miniszter hívta meg.

A fiatal tudós ezzel belekeveredett abba a már évek óta folyó vitába, amelyben az egyik oldalon Kóka, Magyar Bálint oktatási miniszter és a Nemzeti Kutatási és Technológiai Hivatalt (NKTH) vezető Boda Miklós, míg a másik oldalon az MTA áll. Kóka már tavaly tavasszal felvetette, hogy az MTA azon területeit, amelyek nem szolgálják közvetlenül a versenyképességet, felesleges finanszírozni. Utólag emiatt akkor még bocsánatot kért az Akadémia vezetésétől, ám elképzelései nyilvánvalóan azóta sem változtak.

A küzdelem több fronton folyik. Tavaly Gyurcsány Ferenc miniszterelnök felkérte az oktatási és a gazdasági minisztert, illetve Vizi E. Szilveszter akadémiai elnököt, készítsék el a magyar tudománypolitikai stratégia tervezetét, hogy azt a kormányfő vezetésével működő Tudomány- és Technológiapolitikai Kollégium meg tudja tárgyalni. Az NKTH az MTA kihagyásával elkészítette az alcíme szerint "a Magyar Köztársaság Kormányának középtávú stratégiáját", erre fel az MTA is külön kidolgozott egyet. Januárban aztán összeült a kollégium, ám nem jutott dűlőre: mindkét művet visszaadták átdolgozásra. Az ez után az NKTH által készített új változatot híreink szerint februárban egy informális megbeszélésen újra átdolgozandónak minősítette a kormányzat, de a kollégium eredetileg márciusra tervezett hivatalos ülésére már sor sem került.

A viták nem véletlenül újultak ki éppen most. Dönteni kell ugyanis arról, milyen tudománypolitikai stratégiát kövessen az új kormány, s a kabineten belül hova kerüljön a kutatás-fejlesztés irányítása. A ma két szabaddemokrata tárca, a gazdasági és az oktatási közös fennhatósága alá tartozó NKTH viták kereszttüzében működik, a kutatótársadalom egy része komoly problémákat lát tevékenységében (HVG, 2004. december 11.). A finanszírozása is változóban van: az idén lépett volna életbe az a mechanizmus, mely szerint a kormány annyi pénzt ad az NKTH-nak, amennyi a két évvel korábban a vállalatoktól beszedett innovációs járulékból befolyik, ám az idei évre szóló költségvetési törvényben a parlament úgy módosította az innovációs törvényt, hogy e paragrafus csak 2007-ben lép életbe.

Az alapvető tudománypolitikai vita az úgynevezett alapkutatások körül zajlik. Míg az MTA - amellyel az MSZP választási programja szerint erősíteni kell a partneri viszonyt - amellett van, hogy meg kell találni a megfelelő arányokat az alap- és az alkalmazott kutatások között, addig az NKTH ez utóbbiakra és az innovációra helyezi a hangsúlyt, mondván: elsősorban ezek szolgálják a gazdaság versenyképességét. Török Ádám közgazdász-akadémikus nemrégiben megjelent tanulmánya szerint az alap- és az alkalmazott kutatások szembeállítása ott látszik logikusnak, ahol a szűkös forrásokat egymás rovására lehet megszerezni. Az alapkutatások ugyanis gazdasági szempontból könnyen haszontalannak minősülhetnek, ám visszafogásuk nem hozna akkora hasznot, hogy attól közvetlen és számszerűsíthető versenyképesség-javulást lehetne várni. A 4T tavaly kiadott tanulmányában arra hívja fel a figyelmet, hogy "az alapkutatás területén lényegesen megelőzzük a gazdasági fejlettségi állapotból adódó helyezést", miközben alacsony, s évek óta csökkenő tendenciát mutat a GDP-arányos kutatás-fejlesztési ráfordítás, ami jelenleg 1 százalék alatti (lásd táblázatunkat). Az unióban általában az állam állja e kiadások egyharmadát, míg a cégek a többit, Magyarországon viszont ez fordítva van.

Vitatott pont az egyetemek szerepe a kutatásban. Az MTA bírálói által támogatott úgynevezett kutatóegyetemek kialakításának elvileg eddig sem lett volna akadálya, ám a felsőoktatás irányítói még a szorosan a kompetenciájukba tartozó, a tudományos kutatáshoz-fejlesztéshez szükséges oktatási tennivalókat sem végezték el. Ma Magyarországon a természettudományi és műszaki oktatásban diplomázók aránya messze elmarad az európai átlagtól, e területek doktori képzésében pedig olyan kevesen vesznek részt, hogy Tamás Pál szociológus kutatásai szerint 2015-re 6-10 ezer kutatóval lesz kevesebb a szükségesnél. Állami forrásból kevés jut az egyetemi kutatásra, ezért az arra alkalmas intézmények a pénzszerző alkalmazotti kutatások felé fordultak. Azt pedig, hogy az egyetemeken milyen színvonalúak a kutatások, nem lehet pontosan tudni, a 4T által közreadott tanulmány szerint "a felsőoktatásban a kutatás minőségének ellenőrzése gyakorlatilag ismeretlen", a kiváló teljesítmények eloszlása rendkívül egyenlőtlen, s "ez az egyenlőtlenség a felsőoktatásban nagyobb, mint az Akadémián".

Az MTA ugyanakkor kétségtelenül reformra szorul, ezt a vezetői is hangsúlyozzák. Az is igaz azonban, hogy reformelszántságuk meglehetősen gyenge lábakon áll, legalábbis a közgyűlésen jórészt a külső támadásokkal indokolták a változtatások szükségességét. "Ha nem vállaljuk ezt a felelősséget, akkor vegyük tudomásul, hogy mások cselekednek helyettünk, de ez az akadémiai kutatóhálózat és akadémiai tudós testület intaktságának végét jelenti, annak minden szervezeti és financiális következményével" - vázolta fel közgyűlési beszédében Vizi E. Szilveszter a reformok elmaradásának következményeit. Ugyanakkor az sem kizárt, hogy ezzel a borús képpel csupán rá akarta ébreszteni a közgyűlést, hogy valóban cselekedni kell. Akadémiai információink szerint ugyanis minden változtatással szemben nagy az ellenállás a testületben. Már Glatz Ferenc előző elnök létrehozta a struktúrabizottságot, amely 2002-ben le is tette javaslatait az asztalra, ám ahogy vezetője, Gergely János akadémikus fogalmazott, "tevékenységünk eredményes volt, de sikeres nem". Mégpedig amiatt, tette hozzá, hogy tapasztalatai szerint mindenekelőtt az Akadémia tizenegy tudományos osztálya ellenezte a radikális javaslatokat, s csak az apró lépéseket támogatta. "Nagy volt az ellenszél" - kommentálta a HVG-nek a bizottság javaslatainak elsorvadását egy akadémiai vezető.

Az ellenszél most sem lesz kisebb. Viziéknek az Akadémián egyesek által betonfalnak is nevezett irányítási szerkezetet kell megtörniük. Az MTA döntési mechanizmusa ugyanis hosszadalmas, az intézetek ügyeiben például a harminctagú Akadémiai Kutatóhelyek Tanácsa a döntéshozó fórum, de a tudományos osztályok is komoly jogkörökkel bírnak. Sokan védik önös érdekeiket, szűklátókörűen ragaszkodnak a hatalomhoz, így komoly belső harc várható az októberi rendkívüli közgyűlésig.

A jelenlegi vezetők által tervezett lépések kezdenek kirajzolódni. Az osztályok fölé például négy tudományterületi (természet-, élet-, bölcsészet- és társadalomtudományi) testületet szerveznének, az intézeti vezetői pályázatokat nemzetközivé teszik, s azokon csak az indulhat, akinek nincsen máshol vezető állása. Minden intézet mellé kötelező lesz nemzetközi tanácsadó testületet felállítani. Alapvető változás lenne az intézetek életében, hogy fix alapellátásra és kutatási támogatásokra bontanák a finanszírozást, s ez utóbbi kiszámolásánál a fő szempont lesz a külső (például pályázati) pénzek megszerzésében való sikeresség. Az persze kétséges, hogy ennyivel meg lehet győzni a kormányzatot, hogy továbbra is finanszírozza jelenlegi szerkezetében az MTA-t. A 4T tanulmánya mindenesetre úgy látja, hogy "az akadémiai hálózat stabilitása nagy eredmény".

RIBA ISTVÁN