Hiller István előad. Utánfutó © Dudás Szabolcs

Gyurcsány Ferenc nélkül az MSZP éppolyan gyenge, mint Medgyessy Péter regnálásának utolsó hónapjaiban volt. A miniszterelnök a párt kampányának motorja: ha ő jól szerepel, jól megy a pártnak, ha bakizna, alighanem minimálisra csökkenne az MSZP választási győzelmi esélye. Míg 2002-ben a kormánytagok is aktívan kampányoltak az akkori koalíció vezető pártja, a Fidesz mellett, Orbán Viktor miniszterelnök viszont személyesen csak a kampány végén szállt be a küzdelembe, a Gyurcsány-kabinetnél ez épp fordítva történik. A szocialista miniszterek alig mutatkoznak: egy részük szinte teljesen láthatatlanná vált, vagy a kampány kezdetére "hivatalból" igyekeztek azzá tenni őket. (Így járt például a kulturális miniszter Bozóki András, aki nem csak átmenetileg került talonba; a HVG információi szerint áprilisban, a választási eredménytől függetlenül, távozik a kormányból.)

Gyurcsány mára "minden szinten szinte minden" lett. A héten például miniszterelnöki minőségében fogadja a Magyarországra - és az MSZP-kongresszusra - érkező Tony Blair brit kormányfőt, a párt választási bizottságának vezetőjeként egy sor szocialista rendezvényen szólal fel, miközben saját internetes blogján bizalmas információkat oszt meg az őt olvasó - feltehetően inkább fiatal - közönséggel.

A miniszterelnök "one man show"-ja mellett az MSZP hivatalos kampánya egyelőre legfeljebb halk dudorászásnak hallatszik. A kormányfőn kívül nincsenek a pártnak az üzeneteket hitelesen eladó arcai. Hiller István pártelnököt a tavalyi kudarcos államfőjelölés óta mintha szándékosan óvnák a nyilvános megméretésektől. Ha mégis közszereplésnek teszik ki, Hiller első számú terepe a sajtótájékoztatók és a pártrendezvények világa, ahol többnyire az is érthetővé válik, miért e visszafogottság. Ha épp nem botrányokról kell beszélnie - mint hétfőn, amikor azzal lépett a nyilvánosság elé, hogy a Fidesz áll a szocialisták szerverének feltörése mögött, akik ellopták a párt választási anyagait -, a pártelnök mondandójából jobbára hiányzik a tartalom, az eredetiség. Parlamenti felszólalásaiban sem igen több, mint a miniszterelnök politikai utánfutója. Az MSZP pedig, amellyel kapcsolatban pártelnöki programjában Hiller még azt ígérte, "szerethető párttá" formálja, kifelé továbbra is öregecske szervezet képét mutatja. Csak keresi a hangot a modernizációban érdekelt rétegekkel, például a fiatalokkal, miközben vidéken továbbra is túlságosan "nagyvárosinak", s így idegennek tartják.

Korábban úgy tűnt, a Hiller-Gyurcsány-tandem lesz a biztosítéka annak, hogy az MSZP modernizálni tudja a baloldalhoz fűződő kapcsolatait, s egyúttal kiszélesítheti a szocialisták hagyományos bázisát. A párt társadalmi kapcsolatrendszerének megújítása - beleértve egy új, a jobboldaléval versenyképes értékorientáció megjelenítését - azonban végül szinte kizárólag Gyurcsányra maradt. Igazi segítői nem is az MSZP-ben, hanem jobbára a Miniszterelnöki Hivatalban (Szigetvári Viktor, Keszthelyi András, Batiz András), illetve a Demos Alapítványnál és környékén (Dessewffy Tibor, Hammer Ferenc) találhatók.

Bár alig több mint másfél éve volt rá, Gyurcsány valami hasonlót vitt végbe a baloldalon, mint 1998 és 2002 között Orbán a konzervatív táborban. Azzal a különbséggel, hogy a szocialisták miniszterelnökének alapvetően nem abból állt a feladata, hogy egy diffúz politikai tábor laza kötelékeit szorosabbra fűzze: neki egy apparatcsikok vezette pártot kellett professzionális szervezetté formálnia. A választásokhoz közeledve látszik csak igazán, hogy ami korábban Gyurcsány egyik helyzeti hátránya volt - hogy a párt egyetlen hagyományos belső csoportjához sem kötődött, kívül állt azon a pártvezetésen, ahol kis túlzással mindenki mindenkit legalább egyszer elárult már -, az a miniszterelnök előnyére vált. A párt országos listája, amelynek elfogadása szintén szerepel a kongresszus napirendjén, már jól láthatóan Gyurcsány keze nyomát viseli magán (lásd Listavezetők című táblázatunkat). Ugyanakkor számos ponton érződik, hogy a miniszterelnök még mindig kényszerpályán mozog: nem nélkülözhette például azokat a régi motorosokat, akikre a munka szempontjából nem, csak az MSZP hagyományos szavazóbázisának megszólítása miatt lehet szüksége.

Az Erős köztársaság, sikeres Magyarország címet viselő - a konkrét elköteleződésektől való tartózkodás okán jobbára általánosságokat tartalmazó -, kongresszusi elfogadásra váró választási program is azt illusztrálja: a szocialisták "észben" már elfogadták, hogy szociáldemokratának kell lenniük. A kérdés az, hogy az államháztartási hiány fojtogató légkörében mennyit tudnának ezekből az elvekből a gyakorlatba is átültetni egy újabb kormányzati felhatalmazás esetén. De még ezt megelőző dilemma, hogy a választók is megértik-e, megértették-e a Gyurcsány által beszélt új nyelvet, illetve hogy az MSZP-ben kialakulni látszó nyelvközösség elegendő cementezőerő lehet-e a párt távolabbi jövőjére nézve. Az MSZP korábbi platformpárti jellege - amit belülről többnyire a párt demokratizmusának jeleként éltek meg - mára látszólag megszűnt. A belső törésvonalak elsimulása azonban leginkább annak a kényszerhelyzetnek a tudomásulvételét sejteti, hogy 2006-ban Gyurcsány az MSZP egyedüli esélye. Az MSZP-ben azonban továbbra is legalább két párt van jelen, amelyek közül a szociáldemokrata most épp erősebb, mint a funkcionáriusi-technokrata.

A szociáldemokrata vonalat képviselő Gyurcsány személyes befolyása már a kampány kezdete előtt is jóval nagyobb volt, mint amit a formális keretek biztosítottak számára. Az MSZP esetleges választási győzelme esetén alighanem ennek a jogi formába öntése is megtörténik, és az újrázó miniszterelnököt pártelnökké választja a tagság. Ám akár győz, akár veszít - a jövőjét, úgy tudni, továbbra is a politikában elképzelő - Gyurcsány, korántsem zárható ki egy másik, radikálisabb alternatíva. Ez egy olyasfajta út lenne, amire tavaly ősszel Ariel Saron izraeli miniszterelnök lépett, és "magyarra fordítva" annyit tesz: Gyurcsánnyal az élén egy új - szociáldemokrata - párt válik ki az MSZP-ből, amely egy későbbi, például előrehozott választáson a maradék anyapártot is maga alá gyűrheti. Utóbbi alternatívának leginkább az ágyazhatna meg, ha április után valóban kétpártivá válna a parlament, amelyben az erősebbik politikai tábornak csak minimális többsége lenne.

DOBSZAY JÁNOS