Több mint hetven évig tartott az általános hadkötelezettség 1793-as, francia "feltalálása" után, hogy Magyarország felnőtt férfilakossága is megismerkedhessen a mindenkinek kötelező katonaélet örömeivel. 1868-ban döntött úgy a kiegyezést létrehozó magyar és ausztriai politikai elit, hogy Magyarországra is kiterjesztik a hadkötelezettséget.

A 20. életévüket betöltött fiataloknak kellett számolniuk a bevonultatással, ám eleinte csak évente 40 ezer újoncot kellett kiállítania a közös hadseregbe Magyarországnak, vagyis sokan megúszták a katonáskodást. Az évenkénti sorozáson sorsot húztak, s a legnagyobb számokat húzóknak kellett két évre bevonulniuk, a szerencsésebbeket úgynevezett póttartalékba osztották be (egyből ebbe a körbe tartoztak például a tanítók, valamint az örökölt földbirtokok tulajdonosai is). A honvédség egyébként a Monarchia békeéveiben soha nem volt túl nagy létszámú, a kezdeti 10 ezerről az első világháború előtti időszakra mintegy 30 ezressé fejlődött, ám ez is inkább csak keretlétszám volt, amit soha nem töltöttek teljesen fel. A trianoni békeszerződés szerint a magyar hadsereg legfeljebb 35 ezres lehetett, s csak önkéntesekből állhatott. Tilos volt a mozgósítás vagy az ehhez szükséges adatokat nyilvántartó szervezet fenntartása. Horthyék ezt úgy játszották ki, hogy különböző minisztériumokba álcázva elhelyezték a kiképzésre és a hadköteles korúak nyilvántartására szolgáló szervezeteket, sőt a tényleges hadsereg egyes részeit is. Így például vámőrség néven működött a határőrség a Pénzügyminisztérium kötelékében, a hadkötelezettek nyilvántartását a Belügyminisztériumhoz tartozó népgondozó kirendeltségek végezték, az ifjúság katonai előképzését a leventeegyesületek keretén belül a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium alá rendelt testnevelési bizottságok irányították. Miután a békeszerződés végrehajtását ellenőrző bizottság 1927-ben távozott, gyors ütemben fejleszteni kezdték a hadsereget, felhagytak a toborzással, bevezették az úgynevezett kényszertoborzást, azaz a sorozást. 1930-ra már közel 60 ezer főből állt a hadsereg, amely 1936-ra 85 ezer főre duzzadt. 1938 augusztusában a kisantant államai és Magyarország közötti bledi egyezmény lehetővé tette az általános hadkötelezettség újbóli bevezetését, ami a következő évi honvédelmi törvénnyel meg is valósult.

A világháború után rövid ideig ismét toborzott katonákból állt a magyar hadsereg. Az 1947-es párizsi békeszerződés 70 ezer fős katonaságot engedélyezett, ám ezt a nemsokára hatalomra kerülő s a szovjet mintájú tömeghadseregben gondolkodó kommunista vezetők nem vették figyelembe. 1949-től újra életbe lépett az általános, mégpedig hároméves hadkötelezettség, s 1953-ra már 200 ezer fősre duzzasztották a magyar katonaságot, ám a gazdaság az erőltetett fejlesztés terheit nem bírta, ezért a létszám 1955-re 135-140 ezerre csökkent. A honvédelmi miniszter saját hatáskörben 1957 után két évre csökkentette a szolgálati időt, de ez csak 1976-ban lett törvény. 1980-tól másfél év, 1993-tól egy év, 1997-től kilenc hónap, 2001-től pedig hat hónap volt a letöltendő katonaidő. A sorozottak létszáma fokozatosan csökkent, s november 3-án már mindössze 1800 kiskatona szerelt le.