Tanzánia, Nigéria, Egyiptom, Indonézia - a jelek szerint ezen államokban jobb dolog nőnek lenni, mint Magyarországon. Legalábbis erre lehet következtetni abból, hogy az ENSZ-nek a nők hátrányos megkülönböztetésének kiküszöbölésére hivatott egyezménye (CEDAW) végrehajtását felügyelő bizottság első eljárása - egy magyar asszony panaszára - az egyezményt 1981-ben elfogadó Magyarország ellen indult a közelmúltban, noha a megállapodást az említett országok is aláírták.

A beadvány lényege: a magyar hatóságok nem tettek meg mindent annak érdekében, hogy megóvják őt, illetve gyermekeit brutális volt élettársától, sőt a Fővárosi Bíróság (FB) jogerős ítéletében engedélyezte, hogy a férfi visszatérjen a közös lakásba. A CEDAW-testület, amely 2000 óta fogad egyéni panaszokat, eddig összesen három beadvánnyal foglalkozott, de igazán súlyosnak és megalapozottnak csak a magyart találta, így miközben a bizottság legutóbbi ülésén tárgyalt, Nigériáról készült elemzésből például kiderül, hogy ott - más fejlődő országokhoz hasonlóan - "ipari méretekben folyik a nők szexuális kizsákmányolása, illetve a lánykereskedelem", egyedül Olaszországban 20 ezer Nigériából exportált leányt alkalmaznak prostituáltként.

A CEDAW-bizottság felszólítására Budapestnek április 20-áig kell jelentenie, mit tett a panaszos védelmében. A magyar bemutatkozás egyébként nem sikerült jól: a testület tavaly október végi, diplomáciai úton érkezett jegyzékében megszabott első határidőig, december 22-éig egyetlen hatóság sem válaszolt - a CEDAW akkor információkat kért Budapesttől -, ami a HVG információi szerint negatív visszhangot keltett a nem az államokat, hanem saját álláspontjukat képviselő bizottságnál. Az új határidőre a magyar kormánynak "intézkednie kell a panaszos testi épsége védelmében", s minderről részletesen be kell számolnia. Tény ugyanakkor, hogy Magyarország felszólítása a panaszos védelmére úgynevezett ideiglenes intézkedés, ami nem jelenti az ügy érdemi lezárását.

Budapesten és New Yorkban egybehangzóan úgy vélekednek: az ügy kiemelt kezelése vélhetően nem független a budapesti nőjogi lobbi tevékenységétől. A CEDAW-bizottság magyar tagja, a családon belüli erőszakos ügyek szakértője, Morvai Krisztina - akinek valószínűleg része volt az ügy "feltárásában" - nem kívánt részleteket közölni a HVG-vel, arra hivatkozva, hogy ő hivatalból ki van zárva az országával kapcsolatos döntések meghozatalából. Christine Brautigam, a testület német nemzetiségű titkára pedig a jegyzőkönyv által előírt titoktartási kötelezettséggel érvelve hallgatott. Csupán annyit árult el - a bizottság legutóbbi, januári üléséről kiadott sajtóközleményre hivatkozva -, hogy a testület eddig három olyan beadványt kapott, amelyekkel foglalkozhat (más forrásból úgy tudni, a másik két panasz Németországból, illetve Hollandiából érkezett, ezeket azonban a bizottság kisebb súlyúnak, inkább jogértelmezési kérdéseket felvetőnek ítélte, s ezért nem vette napirendre).

A panaszt maga a sértett - aki lapzártánkig nem reagált a HVG megkeresésére - fogalmazta, jogi képviselő nem szignálta az iratot. A dokumentumból úgy tűnik, hogy az egyébként felsőfokú végzettségű, de nem jogász fiatalasszony aligha fogalmazhatta azt egymaga, paragrafusokban jártas személy segítsége nélkül, a beadvány ugyanis profi munka, teli - olykor latin nyelvű - szakszavakkal. Az asszonynak egyébként az Esélyegyenlőségi Kormányhivatal ügyvédet fogadott, aki azonban csak a magyar hatóságok előtt képviseli őt. A belföldi eljárás még nem zárult le, a hivatalos magyar álláspont szerint ezért megkérdőjelezhető a CEDAW-bizottság vizsgálata: az egyezmény főszabálya szerint csak olyan panasz vihető a nemzetközi szervezet elé, amelyben kimerítették az összes hazai jogorvoslatot. Várhatóan ez az álláspont tükröződik majd abban a hivatalos tájékoztatásban, amelyet jelenleg fogalmaznak Budapesten a Külügyminisztérium és az Igazságügyi Minisztérium illetékesei. A két tárcánál mindazonáltal hangoztatták a HVG-nek: a panaszost védő intézkedések ügyében az esélyegyenlőségi kormányhivatal lenne hivatott dönteni, ám hogy ott tettek-e valamit, arról nem tájékoztatták a másik két minisztériumbeli kollégáikat (a kormányhivatalnál nem kívántak nyilatkozni a HVG-nek, csak annyit közöltek, minden kötelezettségüknek eleget tesznek). A hivatalos érvelés egyébként némileg sántít: a CEDAW-egyezménynek az egyéni panaszokról szóló kiegészítő jegyzőkönyve szerint ugyanis el lehet tekinteni az összes honi jogorvoslat kimerítésétől, ha az eljárás indokolatlanul elhúzódik, vagy "nem valószínű, hogy hatékony megoldásra vezet".

Az asszony eközben nincs könnyű helyzetben. Két gyermekét - egyikük tartósan beteg - egyedül neveli, miután évekkel ezelőtt felbomlott kapcsolata élettársával, s a férfi elköltözött tőlük. A gyermekeket a bíróság a nőnek ítélte, a lakás használatáról azonban csak évek múlva született határozat, s ebben az FB megengedte, hogy a férfi visszatérjen az otthonukba. Válófélben lévő párnál - megfelelő feltételek esetén, ilyen például az egyik fél brutalitása - a vétkes fél eltiltható a közös lakás használatától, ám ezt a bíróságok élettársi közösségre nem alkalmazzák. Arról nem is beszélve, hogy a panaszos esete még bonyolultabb: az otthont még nem fizették ki, így az még nem az ő tulajdonuk. Az asszony vélhetően úgy érvelt a felülvizsgálati eljárásában, hogy - noha ő gyakorlatilag önkényes lakásfoglaló - előnyt élvez a férfival szemben: kettejük viszonyában a jognak a lakás birtokosát, vagyis őt kellene védenie. A CEDAW-hoz intézett beadványban ugyanakkor nem a lakáshasználati vitára, hanem a férfitól elszenvedett bántalmazásokra helyezték a hangsúlyt, ami a bizottság egyik korábbi állásfoglalása szerint nőellenes diszkriminációnak minősül.

RÁDI ANTÓNIA, RÉTI PÁL / WASHINGTON