Bár az országos elmegyógyintézet alapításának gondolata Magyarországon 1791-ben, II. Lipót császár uralkodása alatt vetődött fel először, az 1868. december 6-án megnyílt Budai Magyar Királyi Országos Tébolyda (az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet, az OPNI elődje) nem a Habsburg uralkodóról, hanem a telek helyén elterülő majorság egykori tulajdonosáról, Göbl (Göpp) Lipót molnárról kapta a Leopoldfeld (Lipótmező) nevet. Az intézményben azóta alkalmazott, egymást váltó-kiegészítő terápiák - a kényszerzubbonytól és a börtönszerű celláktól a sokat vitatott elektrosokkon, majd a pszichoanalízisen át a különféle csoportterápiákig és az újabban csodaszernek kikiáltott antidepresszánsokig - általában együtt haladtak a korral (csupán a freudi lélekelemzést szorították háttérbe a világháborús, illetve a kommunista időkben). Az eredetileg itt is bevetett kényszergyógykezelések szigorán csak a 19. század végén enyhítettek. A 20. század első éveiben vezették be a vízgyógykezelést, az ápoltak fürdőkkel való nyugtatását, s csak az első világháborút megelőző években szűnt meg az intézmény fegyház jellege: 1910 körül engedték meg először egyes pácienseknek a szabad kijárást, s ekkor próbálta ki először Pándy Kálmán főorvos a munkaterápiát. (Ez utóbbi keretében több neves festő is alkotott a Lipóton - köztük a kezelőorvosának "magyar Van Gogh"-ként bemutatkozó Pál István, valamint Nemes-Lampérth József és Gulácsy Lajos is.)

Az ápoltakat sújtó sztereotípiákat a változások ellenére lassan lehetett szétoszlatni: az 1910-1920-as években dolgozott az intézetben Hollós István, Sigmund Freud 1900-ban megjelent Álomfejtésének fordítója, aki Búcsúm a Sárga Háztól című könyvében hadat üzent az elmebetegeket sújtó előítéleteknek, kijelentve, hogy a házban nem bolondokat, hanem beteg embereket kezelnek, valamint hogy a normális és az abnormális emberek között csak fokozati különbség van, hiszen fájdalmas gyermekkori traumáikat a normális emberek is elfojtják, s azok náluk is neurotikus szimptómákat okozhatnak. Ő vezette be a szabadabb be- és kijárást eredményező "nyíltajtó-rendszert" (amely kizárólagossá azóta sem vált; a Lipóton még nemrégiben is öt zárt osztály működött). De ugyanez idő tájt alkalmazták először - főleg skizofrén betegek kezelésében - a sokat vitatott elektrokonvulzív görcsterápiát, vagyis a mesterséges epilepsziás rohamot kiváltó (az Egyesült Államokban és Ausztráliában betiltott, máshol azonban máig alkalmazott) elektrosokkot.

1945 júniusában a szovjet katonai parancsnokság vette be magát a Lipótra, ahová a betegek csak 1946 szeptemberében költözhettek vissza. Az addig csak pszichiátereknek helyet adó intézményben 1948-ban hoztak létre először pszichológiai laboratóriumot (az Aranyketrec című könyv szerzőjének, a sorsanalitikus Szondi Lipót tanítványának, a posztjáról végül 1951-ben elmozdított Benedek Istvánnak a vezetésével), valamint a pszichiátriaiak mellett neurológiai, illetve alkoholelvonó osztályokat is.

1956 után előtérbe kerültek a gyógyszeres terápiák, például a mániás depresszió lítiummal való kezelése. Az 1960-as évektől kezdve viszont - részben éppen a gyógyszeres terápiák, főként a betegeket túlságosan "leszedáló" nyugtatók viszonylagos kudarca következtében - megindult a különféle pszichoterápiás módszerek térhódítása, többek között Pertorini Rezső, Kun Miklós, illetve - a pszichodrámát Magyarországon meghonosító - Mérei Ferenc nevéhez fűződően.

Az 1980-as évektől Tariska István, majd 1986-tól Veér András igazgatósága alatt vált a Lipót (néhány osztály kivételével) teljesen nyitott intézetté, nemcsak a betegek befogadása szempontjából, hanem a tekintetben is, hogy a terápiás módszerek lehető legszélesebb skáláját alkalmazták. Általánosan elterjedtek a relaxációs módszerek, a pszichodráma, a különféle csoportos (önismereti) foglalkozások, s az a szemlélet, hogy a betegeket személyre szabottan, egyidejűleg többféle terápiás módszerrel lehet a leghatékonyabban kezelni.

Az 1990-es években kezdték alkalmazni a depressziós és szorongásos kórképek egész sorának kezelésében hatékonynak mutatkozó új típusú pszichofarmakonokat, de a betegek kaptak pszichoterápiás kezelést is. A megszűnő OPNI munkatársai ugyanakkor nem osztják a jelenlegi egészségügyi miniszter asszony nézetét, miszerint az antidepresszánsok korában a pszichoterápia fontossága csökkent volna.

GERLÓCZY FERENC