"Egyre többen tekintik őt vesztesnek, csetlő-botló, ügyetlen elnöknek, aki bizonyos okoknál fogva hajlamos lepotyogni a repülőgép elé tolt lépcsőn, beütni a fejét a helikopterek bejáratába, maga köré csavarni kutyája pórázát, vagy felbukni síelés közben" - jellemezte az Egyesült Államok múlt héten, 93 éves korában meghalt 38. elnökét, a republikánus Gerald Rudolph Fordot a brit drámaíró, John Osborne 1976-ban. Tény, hogy a média nem bánt kesztyűs kézzel az 1974-ben alelnökből elnökké emelkedett ex-amerikaifocista Forddal. Míg korábban az elnöki tisztség tekintélyének csorbítására alkalmas fotókat szemérmes szerkesztők a fiókjuk mélyére süllyesztették, Richard Nixon utódja a számára legkellemetlenebb helyzetekben került a címlapokra. S jóllehet nem egy elődje megnevettette nyelvbotlásaival hallgatóságát, Ford elszólásait - mint például "ha Lincoln élne, forogna a sírjában" - rögtön gyenge értelmi képességeivel magyarázták. Egy korabeli rosszmájú bon mot szerint az elnököt már az is megerőltetné, hogy egyszerre sétáljon és rágógumizzon.

A sajtó felfokozott érdeklődését és a közvélemény cinikus hozzáállását hatalomra kerülésének körülményei magyarázzák. 1973-ban lemondott a republikánus Richard Nixon alelnöke, Spiro Agnew, mivel kiderült, hogy vesztegetési pénzeket fogadott el. Az alkotmány 1967-ben elfogadott 25. kiegészítése értelmében az elnök - a kongresszus jóváhagyásával ugyan, de - saját hatáskörben nevezhette ki új alelnökét, akit a megbízható, nem sok vizet zavaró képviselőházi vezér Ford személyében talált meg. Mivel azonban Nixonnak 1974. augusztus 9-én a Watergate-ügy fejleményei - konkrétan az igazságszolgáltatás munkájának akadályozása - miatt le kellett mondania, az USA első nem választott, hanem kinevezett alelnökéből egy csapásra elnök lett. Mindez pedig - mint azt többen is Ford orra alá dörgölték - elődeinél kisebb legitimitással ruházta fel. A republikánus erkölcsökben csalódott amerikaiak kedélyét a friss elnök ráadásul azzal is borzolta, hogy egyik első döntésével kegyelemben részesítette Nixont.

Jelentős hendikeppel vágott neki ezek után az 1976-os elnökválasztásnak. Jóllehet a republikánus jelöltséget még meg tudta szerezni Ronald Reagannel szemben, esélyeit nemcsak hatalomra kerülése és a republikánusokkal szembeni általános bizalmatlanság rontotta. Saját konzervatív szavazótáborát is elidegenítette nejének, az exmodell és -táncosnő Betty Fordnak néhány hebehurgya kijelentése - tudható Hahner Péter történésznek, a Pécsi Tudományegyetem docensének tavaly publikált kötetéből. A First Lady ugyanis egy tévéinterjúban megvallotta, hogy fiatal korában ő is kipróbálta volna a marihuánát, hozzátéve, hogy ha többen élnének házasság előtt nemi életet, talán csökkenteni lehetne a válások számát. Férje ezek hallatán állítólag csak annyit mondott feleségének: őszintesége minimum 20 millió szavazatba került. (A Jimmy Carter elleni választásokon amúgy ezek ellenére sem szerepelt rosszul: 23 182 ohiói és wisconsini republikánus szavazat Ford oldalára billenthette volna a mérleg nyelvét.)

Egyéb ellenszél is nehezítette kampányát. Az elnökségére eső, főként az első olajválság okozta gazdasági krízis miatt jelentős megszorításokat kellett alkalmaznia (Ford rekordszámú, 66, főként a túlköltekezést bátorító törvényjavaslatot vétózott meg). Hiába nyomták le eközben az inflációt 12 százalékról 5-re - részben az akkoriban az elnöki gazdasági tanácsadó testületet elnöklő Alan Greenspan javaslatára némi gazdaságélénkítő adócsökkentést is alkalmazva -, a lakosságnak ez is elviselhetetlennek tűnt. Ráadásul 1975-ben elesett Saigon, így mindenki számára világossá vált, az USA Vietnam-politikája kudarcot vallott.

A mostani értékelések ugyanakkor nem mulasztják el megemlíteni, hogy miközben Ford 1975 augusztusában a helsinki egyezmény aláírásával sokat tett a hidegháború enyhítéséért, más döntéseivel a szovjetekkel való kapcsolatok későbbi elhidegüléséhez járult hozzá. Ugyanabban az évben ugyanis maga mellé vette védelmi miniszternek az addig főleg gazdasági ügyekkel foglalkozó (1973-tól NATO-nagykövetként szolgáló), 43 éves Donald Rumsfeldet. A posztján a mindenkori legfiatalabb politikus pedig vitte magával jó barátját, a 34 éves Richard Cheneyt, akiből Ford alatt lett az USA legifjabb kabinetfőnöke. A már akkor is héjapolitikát folytató páros sikeresen akadályozta meg Henry Kissinger külügyminisztert (és korábbi nemzetbiztonsági főtanácsadót) az enyhülési politika, például a stratégiai fegyverzetkorlátozási tárgyalások hatékony folytatásában. De ugyancsak ők érték el, hogy lecseréljék a túlságosan önállónak és nem elég enyhülésellenesnek tartott CIA-főnököt, William Colbyt a simulékonyabbnak tartott idősebb George Bushra.

Harminc év távlatából történészek és politológusok (sőt egykori ellenfelei is) dicsérik Fordnak a Nixont felmentő döntését. Szerintük helyesen tette, hogy e lépéssel feláldozta saját népszerűségét, hiszen egy hosszadalmas, esetlegesen börtönbüntetéssel végződő per túlságosan megtépázta volna a hidegháború frontjain őrlődő USA és az elnöki hivatal nemzetközi tekintélyét. Ford igazát néhány héttel ezelőtt egy, az exelnöknek írt személyes levélben még Roger Wilkins, a New York Times akkoriban sokat háborgó vezércikkírója is elismerte. A neokonzervatív politikusok akkori előtérbe állítását pedig nemrég maga Ford értékelte át. Legalábbis erre utalhat, hogy Bob Woodwardnak, a Washington Post újságírójának (nem mellesleg a Watergate-botrány egyik kirobbantójának) két évvel ezelőtt adott, ám csak a napokban nyilvánosságra hozott interjújában Ford úgy vélekedett, hogy ő nem vonult volna be Irakba, s hogy "Rumsfeld, Cheney és az elnök nagy hibát követtek el az iraki háború indoklásakor". Ehhez még hozzátette: "Nem kellene a világot járva tűzzel-vassal felszabadítanunk a népeket, csak akkor, ha az közvetlen kapcsolatban áll a nemzetbiztonságunkkal."

IZSÁK NORBER