Endre László. Nézz vissza haraggal

Meghökkentő leiratban utasította Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye alispánja, Endre László 1941 elején a váci járás főszolgabíróját, hogy mielőbb "tárgyaltassa meg Zsidó község képviselőtestületével" rossz hangzású falunevük megváltoztatására irányuló "esetleges kérelmüket". A Galga menti pár száz lelkes falu lakossága ellenvetésében azzal érvelt, hogy az elnevezés az Árpád-korban született, a nevezetes magyar Sidow - más írásmóddal Sydou vagy Sydo - nemzetséget jelölte, falunévként pedig már 1341-ben így említi egy okirat. Bő kétéves huzavona után ellenállásukat - olvasható Hovanyecz Lászlónak a História című folyóiratban két évvel ezelőtti forrásközléséből - letörte az alispáni akarat: a települést 1943 áprilisa óta Vácegresnek hívják.

Az ország legnagyobb vármegyéjét irányító Endre László persze ennél sokkal többet is tett, hogy rászolgáljon az "engesztelhetetlen fajvédő" és a "bürokrata antiszemita" epitheton ornansára. A jogász végzettségű Endre karrierje 1919 decemberében kezdődött, mikor is a tanácsköztársaság ellen szerveződő szélsőjobboldali barátai, illetve képviselő apja hathatós segítségével a gödöllői járás szolgabírójává választották. Ezen és későbbi funkcióiban megtestesítője volt annak a két világháború közötti felfogásnak, hogy "a magyar szociális problémákat vallási, pontosabban faji alapon, a zsidóság háttérbe szorításával kell megoldani" - állítja Ungváry Krisztián történész. S mint ilyen, Endre igen gyorsan "a zsidósággal és a cigánysággal szembeni fellépés gyakorlati specialistája" lett - mutatta ki egy róla szóló 2002-es tanulmányában Vági Zoltán történész. Kezdetben azzal, hogy az érvényben lévő legkülönfélébb hatósági rendelkezések betartását leginkább a zsidókon kérte számon: a kereskedők boltjait például a legapróbb szabálysértések esetén rögvest bezáratta, eszköztára és hatalma bővültével pedig különféle, az országos korlátozásokon rendre túllépő helyi rendeleteket adott ki.

Közigazgatási ámokfutását csak rövid időre szakította meg egy pártpolitikai kitérő. 1937-ben Széchenyi Lajos gróffal az Andrássy út 60. szám alatt megalapította a Magyar Fajvédő Pártot, amely néhány hónap múlva egy "életszerződés" keretében egyesült Szálasi Ferenc nyilaspártjával. A későbbi nemzetvezetővel való ellentétei miatt azonban Endre néhány hónap múltán visszatért a személyiségének megfelelő terepre: 1937 végén megürült Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye alispáni széke, amit korábbi (kormányzati) összeköttetéseit aktivizálva el is nyert. Ebben Horthy Miklós kormányzó is támogatta, viszonozva neki azt az évtizeddel korábbi szolgálatot, hogy előkészítette fia, István amerikai tanulmányútját.

A személyében a nyilasok áttörését ünneplő vagy éppenséggel azért aggódó sajtóvisszhangokkal kísért 1938. januári beiktatási ceremóniasorozat alkalmával Endre leszögezte, vállalja a szélsőségesség ódiumát, nem hajlandó korábbi nézeteiből semmit revideálni, illetve változtatni "sikeres közigazgatási gyakorlatán". Mindezek elméleti megalapozásához tartozott, hogy az 1920-as évek közepétől tagja volt annak az önmagát Kártékony Rovarokat Irtó Egyesületnek nevező baráti társaságnak, melynek - az egyebek mellett a Magyarország elzsidósodása című kötetről, valamint Harc című hecclapjáról elhíresült - Bosnyák Zoltán volt az egyik meghatározó tagja (HVG, 2000. június 10.).

Endre gyakran publikált is: 1934-ben például a Nemzeti Figyelőben tette közzé Az oláhczigány-kérdés rendezése című intézkedéssorozat-tervezetét, melyben "állami koncentrációs táborok" létrehozásában és az érintettek sterilizálásában látta a "megoldást". 1936-ban pedig A Cél című fajbiológiai orgánumban elmesélte, hogy a British Múzeum könyvtárában "kilencnapos kitartó nyomozással" sikerült rálelnie Cion bölcseinek jegyzőkönyvére, amelyet utóbb könyv formájában is megjelentetett, s az előszóban újabb megoldási javaslattal állt elő: amíg a világban (egy közkeletű elképzelés szerint Madagaszkáron) nem alakul meg az önálló zsidó állam, addig a magyarországi zsidók "ghettószerű" elkülönítése, az állami tisztségekből való kizárása és a vegyes házasságok szigorú tiltása a "kívánatos".

Endre vázolt elképzelései az 1930-as évek közepének Magyarországán valóban szélsőségesnek számítottak - még a jogegyenlőség elvét felrúgó zsidótörvények is jóval mérsékeltebb diszkriminációt vezettek be -, rendeletei nem egy esetben vihart kavartak. "A törvényesség helyreállítása érdekében" több ízben Keresztes-Fischer Ferenc, az 1938-1944 közötti kormányok konzervatív belügyminisztere lépett közbe a jogsértő intézkedések visszavonásáért. Az ellen viszont nem emelt kifogást, hogy vármegyéjében az alispán - a törvényi iránymutatásnak fittyet hányva - a zsidónak minősített lakosság 97,5 százalékát megfosztotta választójogától, ám vétózott, amikor 1940 őszén Endre rendeletileg tiltotta meg a templomoknál és a temetőkben a "zsidó iparűzést", vagyis a virágárusítást és a kőfaragást, s 1941 májusában is, amikor a fürdőkből tiltotta ki a zsidókat. Mindezek azonban csak szelíd próbajátékok voltak 1944 tavaszához, amikor a német megszállást követően megalakult Sztójay-kormányban Endre László államtitkárként megbízást kapott arra, hogy a nyilas képviselő Baky Lászlóval közösen szervezze meg a magyarországi zsidóság "németországi munkára való kiszállítását".

Konfliktusba csupán egyszer keveredett a március végén Budapestre érkezett - a deportálásokat szervező - Sonderkommando (különleges alakulat) vezetőjével, "a halál hivatalnokának" becézett Adolf Eichmann-nal. Miközben a mintegy 20 ezer csendőr és a 200 ezer közhivatalnok március és június között végrehajtotta a magyarországi zsidóság gettóba tömörítését, vagyonától való megfosztását és a vidéken élő mintegy félmillió embernek az auschwitzi megsemmisítőtáborba való kiszállítását, a belügyi államtitkár a németekkel való egyeztető megbeszélésen azt bizonygatta, hogy "a zsidóság lefejezése" érdekében Budapesten kell elkezdeni a "munkát". Ezzel szemben - tudható meg az Ungváry Krisztián kéziratára támaszkodó, Kádár Gábor és Vági Zoltán jegyezte Hullarablás című, tavaly megjelent kötetből - Eichmann (részben a katonai helyzetre hivatkozva, részben pedig arra, hogy a hálóból kicsúszók úgyis csak Budapestre menekülhetnek, s ott könnyebb lesz összegyűjtésük) Kárpátalja és Erdély "megtisztítását" tartotta elsőrendűnek.

A deportálásokat Horthy Miklós csak június elején, a vidék zsidótlanítása után állíttatta le, miután XII. Piusz pápától kérlelő, az amerikai kormánytól pedig - háborús főbűnösséggel - fenyegető üzenetet kapott ez ügyben. A végrehajtás során vérszemet kapott államtitkárok még egy utolsó kísérletet tettek, és a németek támogatásában bízva Budapest környékére mozgósítottak számos csendőralakulatot a deportálás folytatására, ám a Baky-Endre néven elhíresült puccs elvetélt. A kormányváltás során menesztett Endre pedig - noha az október 15-én a németek által hatalomba emelt Szálasi-kormány megbízottja lett - már nem kapott lényeges szerepet, s a háború végétől Ausztriában bújkált Eszes László néven. A népbíróság 1946 januárjában Bakyval és egykori főnökükkel, Jaross Andor belügyminiszterrel közös perben ítélte őt kötél általi halálra. Kegyelmet nem kért, az utolsó szó jogán csak azokat a vádpontokat utasította vissza, amelyekben "brutalitásra vagy az embertelenségre vonatkozó utasítások kiadása" szerepeltek. Ennek ugyanakkor némiképp ellentmondott az, hogy kijelentette: "Lehet, hogy ez kegyetlen és drasztikus mód."

MURÁNYI GÁBOR