"Ha már rendeztek kirakatpert, akkor rendezzenek kirakattemetést is!" Ezt hajtogatta 1956 kora őszétől Rajk Lászlóné, amikor hírül vette, hogy a Magyar Dolgozók Pártja (MDP) politikai bizottsága (pb) szeptember 7-ei ülésén hosszas huzavona után hozzájárult, hogy az 1949-ben halálra ítélt és kivégzett Rajk László földi maradványait exhumálják, és a koncepciós perek három másik áldozatával "a kommunista mártírok részére fenntartott díszsírhelyen" temessék el. A pb-határozat alapján körvonalazódott az is, hogy a pártvezetés miként képzelte az eredetileg október első napjára tervezett újratemetést. A budapesti pártbizottságnak például azt szabta feladatul, hogy a májusban Nemzeti Panteonná előléptetett Kerepesi úti sírkertbe "mozgósítson" 2-3 ezer gyászolót, akik a gyászszertartás idejére lezárt kapun csak belépőkártyájuk felmutatása után léphettek volna be.

Nagy Imre Rajk temetésén

Az aradi vértanúk kivégzésének évfordulóján, október 6-án megrendezett temetés azonban nem csupán a korabeli (külföldi) sajtóhíradások, de a történeti értékelések szerint is a "sztálinizmus elleni legnagyszabásúbb tüntetés" és "az ország népének néma, fájdalmas búcsúja" lett. Hogy kiktől is, abban viszont már a kortársi és az utókori megítélésben jócskán lelhetők fel eltérések. A történetírás a kommunista párt 1945 utáni ökleként tartja számon Rajk Lászlót (HVG, 1997. március 1.). Olyan belügyminiszterként, aki kérlelhetetlenül végrehajtotta például a Rákosi Mátyás nevéhez köthető szalámitaktikát - vagyis a koalíciós kormányzás felszámolását -, s akit 1949-ben az általa is működtetett terrorgépezet darált be, akárcsak a félelmetes hírű katonapolitikai osztály élén 1945-1946-ban álló Pálffy Györgyöt, valamint az egykori országos pártkáderest, Szőnyi Tibort és helyettesét, Szalai Andrást is. S noha közös temetésük napján született az a - többek által a börtönviselt Szalai Sándor szociológusnak tulajdonított - bonmot, miszerint "szegény Laci, ha élne, most biztos közénk lövetne", 1956 októberében Rajk és a többiek neve előbb tömegeket mozgósító hívószóvá, utóbb pedig a törvénytelenség áldozatainak szimbólumává lényegült át.

Máig nincs megbízható adat arról, hogy a temetésen hányan vettek részt - a becslések 70 ezertől 350 ezerig terjednek -, az előzmények s a háttérben zajló alkudozások története viszont meglehetősen pontosan feltárt, elsősorban Pető Andrea ezredfordulós kutatásai alapján. A történész a Rajk Júlia című, 2001-ben megjelent kötetében a temetés közvetlen előkészületeit 1954 júniusáig, az özvegy börtönből való kiszabadulásáig vezeti vissza. Megfogalmazása szerint főhősén kívül "a 20. századi magyar történelemben nehezen találnánk bárki mást, aki ilyen kitartással és kérlelhetetlenséggel küzdött a hivatalos hatalom felejtéspolitikájával szemben". Az ugyancsak koholt vádak alapján letartóztatott, öt évre ítélt - gyermekétől és férjezett nevétől is megfosztott - Rajkné küzdelme nem választható el attól a folyamattól és politikai küzdelemtől, amely az 1953-ban (szovjet akaratra) kormányfővé kinevezett Nagy Imre és Rákosi Mátyás, illetve a köréjük csoportosultak között zajlott, sok egyéb mellett a párthatározattá emelt "ártatlanul elítéltek rehabilitációjáról", annak vontatott végrehajtásáról, illetve azok nyilvánosságáról.

Rajk László belügyminiszter

Rajk jogi rehabilitációjára ugyanis 1955 novemberében zárt ajtók mögött került sor. Ráadásul a Magyar Népköztársaság legfelsőbb bírósága - az időközben ismét megerősödött s még Nagy Imre az év májusi leváltását is elérő Rákosi és a központi vezetőség (kv) intencióit követve - úgy fogalmazott: elítéléséhez az egykori belügyminiszter maga is hozzájárult azzal, hogy 1949-ben bevallotta bűneit. A pártvezetés ugyanakkor még 1956 áprilisában sem verte nagydobra, hogy immár teljesen ártatlannak tekinti egykori főtitkárhelyettesét, a "rehabilitált elvtársak listáját" a kv csak "a párttagok tájékoztatására" adta közre.

A mindinkább pártellenzékké váló Nagy Imre-csoportnak 1956 nyarán Rajk Júlia is tagja lett. Június közepén az ifjúsági szervezetből kinőtt értelmiségi fórum, a Petőfi Kör egyik vitáján már a szónoki emelvényre lépését tízperces vastaps fogadta, majd mintegy 2 ezer szimpatizáns előtt ismételte meg, hogy Rajk tisztességes emlékét csak az újratemetés állíthatja helyre. A pártvezetés - melynek élére Rákosi Mátyás kényszerű júliusi menesztése után Gerő Ernő került - e kérdésben is lépésről lépésre hátrált csak. A temetés ügyében a már említett szeptember eleji ülésén beadta ugyan a derekát, ám a gyászszertartás lebonyolításával kapcsolatban azonban ekkortájt kezdődtek meg a kulisszák mögött az igazi csatározások.

A "kirakattemetést" ugyanis a pb mindenáron el akarta kerülni. Ezért ragaszkodott ahhoz, hogy a szeptember 27-ei exhumálást követően a temetésre mielőbb és csupán válogatott gyászolói körben kerüljön sor. Rajk Júlia viszont október 6-án a Parlament előtti felravatalozást, a városon végigvonuló gyászmenetet tartott csak elképzelhetőnek. Ennek érdekében még a vele többször tárgyaló pb-tagokat - az agitációs és propagandamunkáért felelős kv-titkárt, Ács Lajost, valamint a minisztertanács elnökhelyettesét, Apró Antalt - is megfenyegette, hogy ha ezeket nem fogadják el, akkor távol marad a szertartástól. Az özvegy és a temetést hivatalosan szervező fővárosi pártbizottság között egy Rajkné baráti köréből alakult társadalmi bizottság közvetített, amely - az egyik tag, Román József író 1996-os megfogalmazása szerint - a "vérfürdő" elkerülésére és "a szovjet tankok megjelenésének veszélyére" hivatkozva végül rávette Rajk Júliát arra, hogy elégedjen meg a Kossuth-mauzóleumnál való felravatalozással.

A legfontosabb kérdésben, vagyis a temetés teljes nyilvánosság előtti megtartása ügyében azonban csak 12 órával a szertartás kezdete előtt hátrált meg a pártvezetés, s ugyancsak az utolsó pillanatokban született egyezség a szónokok személyéről. Ez utóbbiban főleg a párt akarata érvényesült, hiszen a szónokok egyike a sokpróbás nemzetközi mozgalmár Münnich Ferenc volt, a másik pedig az MDP nevében búcsúztató, a forradalom leverése után aztán a Kádár-kormányba is bekerült Apró Antal, akinek személye ellen Rajk Júlia sem emelt kifogást, s akinek a "mindent megteszünk azért, hogy soha többé olyan szörnyűségek elő ne forduljanak, mint amelyeknek drága elvtársaink áldozatul estek" fogadkozása akkor sokak fülében még hitelesen hangozhatott. A család követelésére rajtuk kívül a mikrofon elé léphetett az egyik mellékperben elítélt író, a szélesebb körben csak 1963-ban, a Minden kényszer nélkül című memoárjával ismertté vált Szász Béla.

A rendfenntartásról - az említett két csoport egyezkedésének eredményeképpen - ezúttal nem az Államvédelmi Hatóság (ÁVH) állománya gondoskodott, helyettük katonai tiszti iskolások adták a díszsorfalat. Más kérdés, hogy a pesti szóbeszéd szerint a tömegben "hemzsegtek" az állítólag könnyen kiszúrható "civil ruhások". A korszakkal foglalkozó történészek azonban - ahogy azt a HVG érdeklődésére elmondták - ez idáig nem találtak egyetlen érdemi forrást sem arról, hogy a forradalom előjátékának tekinthető temetést az ÁVH milyen készültséggel és létszámmal biztosította.

Az esemény annak ellenére vált hatalmas tömegdemonstrációvá, hogy a pártvezetés mindent bevetett eredeti elképzelései megvalósítására. A napokban megjelenő, Személyes történelem című, az Oral History Archívum interjúiból válogató kötetből például az is megtudható, hogy a csepeli szerszámgépgyárban azzal próbálták a munkásokat távol tartani a temetőtől, hogy azt mondták nekik, Rajk László emlékét "legméltóbban az elvégzett munkájukkal tisztelhetik meg", egyébként pedig aki az adott időben elmegy, "igazolatlant kap". De október 6-án már csak azért sem igen akadt ember Magyarországon, aki ne értesült volna az eseményről, mert a napilapok aznap és másnap gyászkerettel jelentek meg. Az akkoriban már szinte szabad hetilapokban - például a Béke és Szabadságban vagy az Irodalmi Újságban - olyan emblematikus pártellenzékiek írtak megrendülten a pártvezetéssel nyíltan szembeszálló cikkeket, mint (az 1956 után Nagy Imrével együtt kivégzett) Gimes Miklós, illetve (a három és fél évtizedre emigrációba kényszerült) Méray Tibor.

"Csak Kossuth Lajos temetéséhez" volt hasonlítható - a másnapi tudósítások szerint a délelőtt 11 órától késő estig zajló megmozdulás, amelyen Rajk Júlia mellett mindvégig ott állt a "hétéves árva", ifjabb Rajk László. S noha a lapok híradásaiból még kimaradt, hogy a gyászszertartáson megjelent a félreállított, a pártból is kizárt - következésképp szintén rehabilitálandó - Nagy Imre, a cenzoroknak azt már nem sikerült megakadályozniuk, hogy a következő héten a mozikban az eseményről készített híradóban ne legyen látható (igaz, csak egy pillanatra) az egykori (és jövendő) miniszterelnök.

MURÁNYI GÁBOR