,,Waldheim állításai saját katonai múltjáról számos ponton nem egyeznek meg a bizottság kutatási eredményeivel. Azon fáradozott, hogy katonai múltját elfeledtesse, s amikor ez az igyekezete nem járt sikerrel, a ténylegesnél ártatlanabbnak próbálta beállítani múltját." Így kezdődött az akkori osztrák államfő múltját vizsgáló bizottság jelentésének utolsó bekezdése, amelyet a nemzetközi szakértők 1988. február 8-án adtak át Franz Vranitzky szövetségi kancellárnak. Ez a dokumentum is szóba került a minap az osztrák állami televízióban, az ORF-en bemutatott, Waldheim-ügy 1986 című riport-összeállításban, amelyet Klaus Dutzler és Gerhard Jelinek újságírók készítettek a húsz évvel ezelőtti elnökválasztással kezdődött politikai vesszőfutásról.

Bármennyire fontos is volt azonban ez a jelentés, "mind a mai napig nem jelent meg Ausztriában" - mondta el a HVG érdeklődésére Manfred Messerschmidt hadtörténész, az osztrák kormány felkérésére 1987 tavaszán összeállt nemzetközi történészbizottság német tagja. A freiburgi professzor azt is elárulta, hogy az addigra már Ausztria elnökévé választott Kurt Waldheim háborús múltját vizsgáló testületet több irányból is nyomás alatt tartották, így az csak jelentős finomítás után vethette papírra végső megállapításait.

A történet azzal kezdődött, hogy amikor az 1980-as évek elején, tízévi ENSZ-főtitkárság után, a világ vezető hatalmai jelezték, Waldheimnek már nincs esélye újraválasztatni magát, a politikus hírnevére alapozva az ellenzékben lévő osztrák néppárt (ÖVP) - a háború után első ízben - egyedül kívánta megszerezni a Hofburgot. Az akkor kormányzó szocialisták (SPÖ) viszont megorroltak, hogy az ÖVP nem hajlandó a diplomatát közös, kétpárti jelöltként indítani az elnökválasztáson, s megindult a kutakodás Waldheim múltjában. Akinek hivatalos életrajza világháborús ténykedéséről mindössze annyit közölt, hogy rögtön bevonult ugyan a német Wehrmachtba, ám 1941 őszén a keleti fronton megsérült, ezért visszatért Bécsbe, ahol tanulmányait folytatva 1944-ben jogi doktorátust szerzett.

A Profil című liberális hetilap azonban 1986 márciusában - az óvatlan elnökjelölt beleegyezésével - kikérette a bécsi katonai archívumból Waldheim katonakönyvét, s hamarosan kiteregette az addig mélyen elhallgatott tényeket, miszerint a politikus a nemzetiszocialista diákszövetségen túl a náci rohamcsapat, az SA lovas egységének is tagja volt. Majd jött a feketeleves: Waldheim 1941-ben nem szerelt le, sőt 1942 áprilisában a Balkánra vezényelték, előbb Jugoszláviában, utóbb Görögországban szolgált, majd vezérkari tisztként a véres gerillaháborút vívó német E hadseregcsoportnál működött, ahol foglyok sokszor kíméletlen kihallgatásánál is jelen volt.

Messerschmidt - mint most elmondta - elképzelhetőnek tartja, hogy a botrány kirobbantásához szükséges adatok annak idején a szocialisták berkeiből szivárogtak ki Amerikába, amit egyébként az immár nyugdíjas kancellár, Bruno Kreisky egy 1987-es - amerikai újságírókra hivatkozó - óvatlan nyilatkozata is alátámasztani látszik. Az időközben mégis megválasztott Waldheim lebuktatásához azonban az SPÖ-nek biztosan nem állt rendelkezésére elegendő adat. Ezért is volt szükség a hattagú történészbizottságra, amelyet a nácivadász Simon Wiesenthal javaslatára Franz Vranitzky kancellár hívott össze, hogy az osztrák állam pénzén tisztázzák, mi igaz a felettébb kínos vádakból. A bizottság élére Hans Rudolf Kurz svájci hadtörténészt kérték fel, aki amerikai, belga, brit, izraeli és német szakembereket választott maga mellé szakértőként, nem teljes jogú tagsággal pedig egy, a görög archívumokban jártas történészt az athéni egyetemről.

Eleinte minden rendben haladt, a freiburgi német katonai archívumból 1987 őszén számos dokumentumot sikerült begyűjteni, ám az igazán fontosakra az egykori állomáshelyek környékén, a belgrádi és zágrábi levéltárakban számítottak. Az akkori Jugoszlávia fővárosába elzarándokoló Messerschmidt azonban - mint azt most a HVG-nek elpanaszolta - nem jutott egyről a kettőre, mivel a fiatalabb levéltárosok (ellentétben az idősebb, egykori partizán munkatársakkal) tulajdonképpen elszabotálták a kéréseit, a német professzor szerint felsőbb utasításra. Zágrábban sem járt nagyobb szerencsével, talán mert az ottani anyagokban "sok szó esett a horvát usztasák és a németek együttműködéséről".

Nemcsak a délszláv levéltárosok packáztak a bizottsággal. A nemzetközi sajtóban azóta többször felmerült - amit ma a német professzor is igen valószínűnek tart -, hogy Waldheim múltjának tisztára mosása nem ott és nem akkor kezdődött. Elemzők szerint a jugoszláv, az angol és az amerikai titkosszolgálatok már jóval 1971-es ENSZ főtitkári kinevezése előtt tudtak elhallgatott katonai múltjáról, ám nyilvánosságra hozatal helyett inkább zsarolták vele. Egyesek például (a jugoszláv archív anyagokra építő) szovjet nyomásnak tulajdonítják, hogy az osztrák ENSZ-főtitkár arabbarát intézkedésekhez adta a nevét, más források szerint az államelnök-aspiráns múltjának kozmetikázását már közvetlenül a második világháborút követően megkezdték az angolok, akik akkor cserébe a Nyugat új Balkán-politikájához vártak segítséget a külügyi szakembertől. De gyanús volt az is, hogy az ügyben korábban sokat sejtető nyilatkozatokat tevő - és 1987-ben az osztrák elnök amerikai beutazását megtiltó - amerikai kormánytól sem érkezett érdemi információ, holott Kurz éppen emiatt választotta be a bizottságba James Collins nyugalmazott amerikai tábornokot. 2001 tavaszán az amerikai Központi Hírszerző Ügynökség (CIA) közzétett 250 ezer oldalnyi háborús dokumentumot, közte Waldheimmel foglalkozó anyagokat, ám azokból sem lehetett sok újat megtudni - talán mert "előválogatták" őket. És persze Moszkvából sem kaptak semmit, bár láthatóan ott is tisztában voltak az elnök múltjával.

A hiányok és kérdőjelek ellenére az összekapart bizonyítékok Messerschmidt szerint elegendőek lettek volna arra, hogy komoly bajba sodorják az elnököt. A történészek szerint Kurt Waldheim katonaként olyan helyeken szolgált, ahol civilek tömegeit mészárolták le, és zsidókat deportáltak tízezerszámra, ami ellen felemelhette volna a szavát. Elvégre a háborús bűnösöket elítélő 1946-os nürnbergi perben kimondatott, hogy minden egyes katonának van háborús felelőssége, és ez alól Waldheim 1986-os érvelése - miszerint "csak a kötelességemet teljesítettem", valamint "tudomást szerezni a bűnről még nem bűn" - nem adhat kibúvót.

Vezeklés helyett azonban 1988. február 7-én - egy nappal a bizottság működési határidejének lejárta előtt - a néppárti külügyminisztérium főtitkára (vagyis második embere), az utóbb Waldheim örökébe lépett Thomas Klestil magához kérette Kurzot, s rendkívül kemény hangon közölte vele: amennyiben nem írják át a jelentés utolsó oldalát, az osztrák kormány nem lesz hajlandó azt átvenni. "Kurz idegesen, vörös fejjel tért vissza" - emlékszik a német szakértő, egyben eltöprengve, honnan ismerhette a külügy a bizottság páncélszekrényében őrzött elemzés tartalmát. "Mindig tudtam, hogy az osztrák titkosszolgálat hatékonyabb a németnél" - így Messerschmidt. De a bizottság amerikai és belga tagja is túl erősnek vélte a morális ítéletet, így az utolsó pillanatban átírták a szöveget.

A Vranitzkynak másnap átadott dokumentummal kapcsolatban az exkancellár az ORF mostani visszapillantó műsorában elmondta, aznap éjszaka idegesen felhívta Waldheim, s követelte, hogy változtattassa meg a jelentés mondanivalóját a történészekkel. Vranitzky szerint némely néppárti politikusok akkor állítólag még azzal is lobbiztak az államfőnél, hogy a kérést nem teljesítő kormányt csapja el.

Feltehetően e kulisszák mögötti csaták vezettek oda, hogy az osztrák sajtó csupán a bizottsági jelentés záróközleményét hozta nyilvánosságra, amiből - a finomítások következtében - csupán morális ítélet volt kiolvasható, büntetőjogi felelősség nem. Egyedül a Profil ismertette bővebben a történészi megállapításokat, ám az is a konkrét bizonyítékok nélkül. "A kancellár megígérte ugyan, hogy a későbbiekben a teljes, időközben még tovább gazdagodott anyagot nyilvánosságra hozzák, utóbb azonban Vranitzky már a leveleinkre sem válaszolt. Aztán az osztrák szakszervezeti szövetség ígérte meg a jelentés kiadását, de az SPÖ érdekköréhez tartozó szövetség idővel ugyancsak kihátrált" - emlékszik Messerschmidt a jelentés kálváriájára, amit végül csak 1993-ban tudtak megjelentetni a koppenhágai egyetem kiadójánál, Waldheim-jelentés címmel, angolul.

Az ORF műsorában egyébként megszólalt az érintett, Kurt Waldheim is. Ő utólag legfeljebb azon sajnálkozott, hogy 1988 márciusában, az Anschluss 50. évfordulóján hiába mondta ki az osztrák politikusok közül elsőként, hogy országa nem csupán áldozata volt a német nácizmusnak, hanem tettestársa is, szavai "a mérgezett légkörben" nem hatottak.

FÖLDVÁRI ZSUZSA / BÉCS