A humor mibenléte - mindenekelőtt persze az azt működtető mechanizmus - mindig is foglalkoztatta a gondolkodókat. A pesszimizmust elméletté fejlesztő német filozófus, Arthur Schopenhauer A világ mint akarat és képzet című, 1818-ban megjelent munkájában a választ az inkongruenciában, azaz az össze nem illésben vélte felfedezni. Az ezt bizonyító - a mélabúsnak ismert filozófust ezek szerint mosolyra fakasztó - példájában egy orvos sírfelirata így hangzana az inkongruencia elve alapján: "Itt nyugszik ő, a hős, körülötte a legyőzöttek fekszenek."

Henri Bergson francia filozófus a múlt századfordulón egész kötetet szentelt a humor teoretikus feldolgozásának - A nevetés című, viccesnek aligha nevezhető munkáját. A meglehetősen szárazon előadott okfejtés egyik alapgondolata: a komikum csak emberi lehet. Egy táj lehet szép, elragadó, csúf vagy jelentéktelen, nevetséges sohasem. Nevethetünk viszont egy állaton, de csak ha valami emberi viselkedést veszünk észre rajta - vélekedett. Ugyanakkor Bergson kitartott amellett, hogy a közönyösség előfeltétele (lenne) a nevetésnek, mivel szerinte az ember nem tud nevetni azon, aki iránt szánalmat érez.

A komikusban ugyanúgy a tudattalan tör elő, mint az álomban - analizálta a humorizálót Sigmund Freud A vicc és viszonya a tudattalanhoz című, 101 éve írott tanulmányában. A mókázás révén a gyerekkor felhőtlen boldogságát igyekszik elérni az ember - írta a pácienseinek állítólag vicceket is gyakran mesélő bécsi pszichoanalitikus, aki már felfigyelt a humor kiváló feszültségoldó hatására, amikor például stresszhelyzetben dühöngés, bosszankodás helyett valaki egy jó poénnal veszi el a dolgok élét. Ebből a lelki hozzáállásból fakadnak szerinte az úgynevezett akasztófaviccek is, amelyek illusztrálására ő az egyszeri halálraítélt bonmot-ját találta a legalkalmasabbnak, aki akasztása reggelén, történetesen egy hétfői hajnalon kinéz az ablakon, s így szól: "Na, ez a hét is jól kezdődik!"