"Az érzelmek, a szenvedélyek, az érzetek szabad áradása, elfordulás az intellektuális fegyelemtől, leszámolás az előre gyártott koncepciókkal" - summázta a seregszemle általa legfontosabbnak tartott üzenetét a HVG-nek Maria de Corral, az 51. Velencei Képzőművészeti Biennále társigazgatója. Hogy mindez kísértetiesen hasonlít a 19. századi romantikára? Igen, ha úgy tetszik, ez az új romantika - ismerte el kérdésünkre a spanyol művészettörténész. Az elmúlt pár évben megint fontossá váltak a tiszta érzelmek, és erre a nagyközönség is vevő - vélte a direktori posztját honfitársnőjével, Rosa Martinezzel megosztó igazgató asszony. És valóban: a szervezők örömmel tudatják, hogy ezúttal többen váltottak jegyet, mint az elmúlt tíz évben bármikor a nyitás utáni napokban.

A tengerre épült város Giardini Castello félszigetén, az összesen negyven nemzeti pavilonban, valamint az egykori hadihajógyár, az Arsenale üzemcsarnokaiban megrendezett seregszemlén korántsem mutat egységes képet a műveknek az a tömege, amelyet több mint félezer művész alkotásaiból válogattak össze, ezúttal - a korábbiaknál kevesebbet ígérő, így azt valószínűleg be is tartó - A művészet élménye és a Mindig kicsit távolabb mottók mentén. "A romantikus alapállás azonban egyértelmű" - bizonykodott a HVG-nek Helena Grubesic, az Arts4all (Művészet mindenkinek) című amerikai szaklap biennálejáró kritikusa. Hogy ebben mi az egyértelmű, az persze nem egyértelmű, tekintve, hogy az eredeti, a 18. század második harmadától majd száz éven át tartó, az irodalomban mások mellett Goethe és Puskin, a festészetben Delacroix vagy Gericault, a zenében pedig Liszt és Wagner nevével is fémjelzett romantika annak idején sem volt egységes korstílus még egy-egy művészeti ágon belül sem. Az viszont tény, hogy az újra felfedezett érzelmes attitűd a kortárs művészet eszközhasználatában is változást hozhat - vélik az avatottak. Legalábbis emészthetőbbé teszi a szélesebb tömegek számára gyakran befogadhatatlan - audiovizuális eszközök vagy installációk segítségével kreált - végtermékeket.

A külföldi vendégművészek bemutatását hagyományosan felvállaló talján kiállítási épület alagsorában például az látható, hogy a finn Elja-Liisa Ahtila szinte megújította a videoinstalláció már-már avítt műfaját. Leporellót hajtogatott négy darab kétszer három méteres vetítővászonból, és A könyörgés órája címen erre vetíti álmát, amely a hagyományos filmes eszközökkel legfeljebb hosszadalmas giccsként lenne elbeszélhető. A megnégyszerezett vásznon skandináv ligetekben és tópartokon, illetve a nyugat-afrikai Beninben felvett táj- és utcaképek peregnek egymással párhuzamosan, miközben egy mutatós szőke nő - hol csak hangban, hol képben is megjelenve - rákban elpusztult kutyájáról, a benini harangokról és rémálmairól mesél.

A mozgóképet képzőművészetesítette a tajvani Csen Csie-jen is. Egy, az ipari forradalom korát idéző tajpeji varrodában forgatott az egykori amatőr és művészfilmesek kedvenc szuper 8-as masinájával, majd ezekből a képekből vágott össze vizuális elégiát. Alaposan oda kell figyelni: festménykeretben, de alig irkalap méretben vetíti képeit az olasz pavilon meszelt falára. Az eszköze új, a mondanivalója viszont igazán romantikus a német Thomas Ruffnak is. A giccshatárt súroló - virágzó cseresznyefákkal övezett kínai pagodát, felhőkarcoló tövében árválkodó cédrust ábrázoló - hatalmas, háromszor két méteres tablói nemcsak méretük, hanem előállításuk módja miatt is okot adhatnak a merengésre: digitális nyomdatechnikával készültek, így még pár lépésnyi távolságból szemlélve is képpontokra bomlik a tucatnaptárakat idéző látvány.

A tájképeiről ismert Caspar David Friedrich, a német romantika legendás festője sem szégyellné mai követőjét, Matthias Weischert. Legalábbis, ami az utód képviselte mesterségbeli tudást illeti. Az alig harmincéves lipcsei piktor olaj-vászon alkotásai az ecsetkezelésen kívül a látomásosságuk révén is rokoníthatók az 1800-as évek első harmadában alkotó előd műveivel. Csak éppen Weischer 21. századi tájakra koncentrál: lakótelepi járdaszigetre, födém nélküli, elhagyott gyárépület-enteriőrben búslakodó kopott flippergépre. Kritikusai szerint a romantika gazdag allegóriáihoz, szimbólumaihoz igazodik a nem kevesebb szakmai tudással felvértezett Ricky Swallow ausztrál faszobrász is. Hol egy aprólékos műgonddal mintázott, biciklissisakban tekergőző sivatagi mérges kígyóval hökkenti meg a nézőt, hol egy ülőpuffba süllyedt emberi koponyával vagy éppen a tevékenységében megpihenő, faragókést és munkálatba vett botot a kezében tartó emberi csontvázzal, amely akár az európai kultúrkörben tradicionálisan így megjelenített Halál is lehetne.

"A modern Sturm und Drang, a lázadó, titáni szellem" - értékelte nem kevés pátosszal Ljubova Saprikina orosz művészettörténész a Nyizsnij Novgorodi Galina Mizsnakova és Szergej Provorov Őrült szél című alkotását. Az orosz pavilonban kiállított, illetve inkább beillesztett mű korántsem a látványával fogja meg a látogatót. Az Őrült szél ugyanis T betű alaprajzú, sötét alagút. Falaiba az alkotók az orgona síprendszeréhez hasonló, hangolható járatokat készítettek, amelyek nagy nyomású levegő bepréselésével meg is szólalnak. Az összhatás olyan, mint egy vidámparki kísértetkastélyban: szoknyalebbentéssel és hajborzolással spékelt akusztikai élmény.

A Mindig kicsit távolabb mottó égisze alatt az egykori hadihajógyár összes csarnokában kiállítók a politikai üzenetektől sem tartózkodnak, igaz, a korábbi évek egyértelmű mondanivalóját ők is távolságtartó - egyébiránt az "óromantikára" is jellemző - humorba csomagolják. Erre az attitűdre jó példa a kubai származású, de Németországban élő Diango Hernández alkotása. Ő kidöntött telefonpóznák keretezte felületre vetíti a megbukott szocialista rezsimek vezetőinek lajstromát, zenei aláfestésül pedig a Parole, parole, parole (Szavak, szavak, szavak) kezdetű, szerelmi átverésről szóló harmincéves örökzöld szól.

A szecessziós magyar pavilont hosszú évek óta először nem a kiállítás körüli zűrök, hanem érdemei és értékei miatt emlegette a nemzetközi sajtó. Kicsiny Balázs könnyen megérthető művei korántsem romantikusak, annál több bennük az irónia. Például az Otthon, édes otthon című alkotása egy horgonyláncokkal gúzsba kötött, két vasmacskával lecövekelt, kofferekkel egyensúlyozó életnagyságú emberalak, a háta mögötti falon akkurátusan muskátliállványokra állított méhkasokkal.

VAJNA TAMÁS / VELENCE