Az ókori papirusztekercsek elolvasása azóta izgatja a tudósokat, mióta 1752-ben kisebb könyvtárnyit - 1800 töredéket - találtak a Vezúv 79-es kitörésekor Pompejivel együtt elpusztult Herculaneum egyik villájában a láva- és hamuréteg alatt. A tudásszomj kielégülését azonban korlátozta, hogy a papirusztekercsek szétfoszlottak, ha kézzel nyitották szét őket. Ezért ügyes mérnökök már a 18. század végén olyan, órarugóval szabályozott készüléket szerkesztettek, amely a tekercseket 1 centiméteres csíkokra szabdalta. Óvatosan egymás alá téve a szeleteket, a szöveg szerencsés esetben olvashatóvá vált. A ma a Nápolyi Régészeti Múzeumban pihenő lapozó- és szeletelőgépet kesztyűs kezek és csipeszek váltották fel, de az igazi áttörésre a közelmúltig várni kellett.

Az új technika egyébként nem is olyan új, csak éppen eddig keveseknek jutott eszébe ókori szövegekre alkalmazni a technológiát, no meg a pénz sem vetette fel a klasszika-filológia művelőit. A jól eleresztett utahi Brigham Young Egyetem áprilisban kölcsönadta saját készülékét (amelyet 1999 óta több éven át teszteltek a herculaneumi tekercseken), és a tudományos közvélemény csak most figyelt fel, amikor az Oxfordi Egyetemen így láttak hozzá az oxürhünkhoszi papiruszok olvasásához. Magát az eljárást már a második világháborúban is alkalmazták, például a légi felderítésben, a levágott zöld növényzettel álcázott ellenséges járművek és katonák kikémlelésére. A metódus lényege: a szabad szemmel látható fénytartományon kívüli, nagyjából 700 nanométeren túli hullámhosszon mérik a föld felszínéről visszaverődő sugárzást. Ezt a tartományt közeli-infravörösnek hívják, és ezen a frekvencián - megfelelő készülékkel értelmezve a látottakat - kiderül például, hogy a szabad szemmel élőnek tűnő zöld növények már halódnak, vagyis feltehetőleg valamit el akarnak rejteni alájuk. A multispektrális képalkotásnak nevezett eljárás ennél annyiban bonyolultabb, hogy egy digitális fényképezőgép egyszerre több - akár fél tucat - hullámhosszon is pásztázza a földet. Csornai Gábor, a Földmérési és Távérzékelési Intézet Távérzékelési Központjának vezetője a HVG-nek elmondta, az 1970-es évek óta az ilyen eljárással készített műholdas felvételsorok alapos tanulmányozása és számítógépes elemzése után meg tudják mondani, milyen a növények állapota (például mennyire "szomjasak", s ebből a termés várható nagyságára is lehet következtetni), vagy hogy mekkora a belvízelöntés (a szemmel látható fénytartományban készített felvételeken ugyanis a víz összetéveszthető bizonyos talajtípusokkal).

Ezt a már ismert technikát kezdték el a 20. század legvégén a papiruszokra is alkalmazni. Egy speciális digitális fényképezőgép hat hullámhosszon (700, 750, 800, 850, 900 és 1000 nanométeren) készít képeket. Az eljárás azért lehet sikeres, mert a papiruszba olyan mélyen bevette magát a tinta, hogy valamelyik hullámhosszon még akkor is visszaverődik néhány fénysugár, ha szemmel már nem olvashatóak a betűk. Ekképpen rekonstruálható a szöveg - persze csak akkor, ha megvan a teljes papirusz.