A családnév-változtatás és a névpolitika összefüggéseiről az 1990-es évek közepén indult átfogó történeti-szociológiai kutatás az 1956-ban Franciaországba távozott és ott nemzetközi hírnevet szerzett Karády Viktor szociológus vezetésével. A felmérést az tette lehetővé, hogy a Belügyminisztérium akkor engedélyezte a kutatásban részt vevő Kozma Istvánnak a kutatók előtt addig (és azóta is) zárolt névmagyarosítási akták anonim vizsgálatát. Ennek alapján tudható, hogy az 1835 és 1956 közötti években összesen 300 ezer névváltoztatási kérelmet adtak be a hatóságokhoz. A becslések szerint e népmozgalomban közvetlenül körülbelül félmillióan voltak érintettek. Karády és Kozma a névmagyarosítást a 19. és 20. századi magyar nemzetállam kiépülése és átszerveződése szempontjából "jellegzetes és tömeges társadalmi kísérőjelenségnek", valamint a politikai események változása szempontjából "érzékeny barométernek" minősítették.

Közkeletű vélekedés, hogy a névmagyarosítás valójában a nyelvében is asszimilálódó zsidóságot érintette a leginkább. A rendelkezésre álló adatok azonban csak részben támasztják alá ezt a nézetet. A liberális nemzetállam kiépülésének évtizedeiben - a 19. század második felében - a kérelmezőknek több mint felét kétségkívül az egy évszázaddal korábban egyszer már kényszerűen nevet váltó izraelita felekezetűek tették ki. 1787-ben ugyanis a Habsburg-birodalom egységes irányítására kísérletet tevő II. József rendelete törvényileg bírta rá a zsidóságot ősei nevének németesítésére, 1919-ig tehát egyfajta kurucos magyarságvállalás is volt az újabb névváltás. Ám korántsem csak a zsidóság körében, hiszen az idegen hangzású nevek magyarosra cserélését a mindenkori hatalom más esetekben is jó néven vette, olykor pedig egyenesen szorgalmazta. Bánffy Dezső miniszterelnök például 1898-ban bizalmas leiratban követelt személyes példamutatást "a közületek vezető posztjain álló tisztviselőktől". A ráhatás sikeréről csak annyit: az ominózus esztendőben a belügyhöz érkező kérelmek száma megtízszereződött.

1919 után a Horthy-adminisztráció - amely egy rövid időt leszámítva folyamatosan szorgalmazta a névmagyarosítást - "nemzethűségi szempontból" is vizslatni kezdte a kérvényezőket, és e szűrés következtében a névváltoztatók körében már csak elenyésző lehetett a zsidó származásúak aránya, 1938 után pedig a név magyarra váltásának elvi lehetősége is megtiltatott a számukra. Ugyanakkor 1919-1944 között mintegy 125 ezer elfogadott kérelem nyomán (a családosokkal együtt) körülbelül negyedmillióan változtatták meg nevüket - megint csak nem teljesen önszántukból. A névmagyarosítás másfél évszázados történetének legnagyobb hulláma 1933-ban, a Gömbös Gyula kormányra lépése utáni esztendőben érte el tetőpontját: négy év alatt több mint 130 ezren, túlnyomórészt köztisztviselők, csendőrök és katonatisztek mutatkozhattak be új - nemegyszer vitézi - nevükön. Ekkor lett például Stojakovits tábornokból Sztójay Döme (1944 márciusa és augusztusa között miniszterelnök).

© MTI

Az új hatalmi elit 1945 után, ha rendeletbe nem iktatta is, ám informálisan annál inkább elvárta, hogy kádereinek jó magyar nevük legyen. A felülről is diktált névváltó rohamot az 1945-1946-ban beadott mintegy 25 ezer kérvény bizonyítja. S hogy a névfóbia még a késő Kádár-korszakig is elért, arra egy Grósz Károlyhoz fűződő anekdotát lehet felemlíteni. Grósz egy szűkebb körű bemutatkozásakor - egyes emlékezések szerint 1973-ban, akkor, amikor Fejér megyei első titkár lett, mások szerint viszont akkor, amikor 1987 júliusában miniszterelnökké nevezték ki - azzal nyugtatta meg hallgatóságát, hogy kijelentette: zsidós neve van ugyan, de ő valójában sváb származású, igaz magyar ember.