"Mert a legjobbat nem tudtuk megkapni, hát alkalmaztuk Bachot" - így jegyzőkönyvezték a lipcsei szenátus döntését 1723-ban, amikor a Tamás-templom kántori állásának odaítélése került napirendre. Aki jobbnak számított a pompás orgonajátéka miatt már akkor is tisztelt Johann Sebastian Bachnál, nem volt más, mint a kortársa és barátja mögött azóta alaposan háttérbe szorult Georg Philipp Telemann. Igaz - mint az manapság is megesik -, Telemann nem azért indult el a pályázaton, hogy be is töltse az állást. Akkoriban ugyanis már egy személyben Hamburg öt fő templomának a kántora volt, egyben az első német dalszínház, a hamburgi opera művészeti irányítója és a helybéli hangversenyek főszervezője is, mégis összezördült a hamburgi protestáns egyházi elöljárókkal. Megdühödött azon, hogy kedvelt Brockes-passióját (amelyet a komponista az őt Hamburgba invitáló Barthold Hinrich Brockes városi tanácsos szövegére írt, még jó néhány évvel korábban) túl operásnak tartották, s emiatt nem engedték előadni a város főtemplomaiban, de azért is megorrolt, mert a szigorú városi vezetők nem vették jó néven, hogy olykor vendéglőkben és kocsmákban is zenélget. Telemann elég találékony volt ahhoz, hogy a lipcsei kántori poszt sokáig lebegtetett elfogadásával revolverezze a hamburgi városatyákat. Azok meg is ijedtek, és rögvest kifizették a muzsikus elmaradt lakásbérleti díját, sőt a fizetését is megemelték, mire a komponista visszalépett a lipcsei állástól. Az incidens egyébként egyáltalán nem zavarta meg a két jeles férfiú régebbi keletű barátságát, amelynek csak egy jele, hogy egy évtizeddel korábban Telemann lett Bach második fiának, Philipp Emmanuelnek a keresztapja.

A mai koncert- és operarepertoár viszont korántsem azt tükrözi, mintha Telemann - Bachot és Händelt egyaránt lekörözve - a barokk legnépszerűbb német zeneszerzője lett volna. Pedig mindvégig válogatottan jó állásokban szolgált: Eisenachban, Frankfurtban, végül 1721-től - 1767-ben, 86 éves korában bekövetkezett haláláig - Európa akkori kulturális fővárosában, Hamburgban. A jó állás nem túlzás: közel ötezer akkori márka volt az éves fizetése, nagyjából annyi, amennyi a hamburgi főpolgármesternek, miközben az egyszerű városházi szolgáknak évi mindössze 12 márkából kellett boldogulniuk. További biztos bevételre számíthatott az egyházzenei külön "szolgáltatásokért", az esküvőkön, jubileumokon, temetéseken előadott zenéért is, csakúgy, mint megrendelésre komponált zenedarabjaiért és az eladott kottákért. Úttörő módon ő kezdeményezte már 1716-ban Frankfurtban azt is, hogy a nyilvános templomi koncertekre belépőjegyet kérjenek a zenéjére kíváncsi közönségtől, és ebből a bevételből is bőven jutott neki.

Darabjaiban sikeresen ötvözte a nemzeti zenei irányzatokat, így megteremtette az úgynevezett kevert stílust. A lengyel népzenével való találkozásának történetét Telemann részletesen is elmeséli, s innen tudni, hogy 1704-ben akkori gazdája, Erdmann von Promnitz gróf szolgálatában nyáron az udvarral együtt kirándult Sorauba (a mai Lengyelország területén fekvő Zaryba), ahonnan alkalma nyílt ellátogatni Krakkóba, és ott "a maga valódi barbár szépségében" ismerhette meg a lengyel népzenét. Kocsmai muzsikusokat hallgatva megállapította, hogy "aki figyel, az nyolc nap alatt egész életre való ötletet felszedhet tőlük... Később nagy concertókat s triókat írtam ebben a stílusban, melyeket váltakozó adagiókkal és allegrókkal olasz ruhába öltöztettem" - avat be önéletrajzi írásában zenéje titkos forrásaiba.

Nem csak német földön jegyezték a nevét: többrészes híres Tafelmusikjára, Asztali zenéjére például a 206 megrendelésből 52 külföldről érkezett, míg a később Párizsban kinyomott Quartettek előfizetőinek közel 70 százaléka volt külföldi. Azokban a városokban, ahol tevékenykedett, azért volt igazán ismert - illusztrálja Martin Ruhnke német kutató a korabeli kulturális menedzsment fontosságát -, mert mérhetetlenül sok műve terjedt nyomtatásban. A fennmaradt előfizetési listákból derül ki az is - teszi hozzá Székely András zenetörténész, aki egyúttal a Magdeburgban, a komponista szülővárosában működő Nemzetközi Telemann-társaság elnöke is -, hogy arisztokraták, patríciusok és neves külföldi muzsikusok mellett még Bach is előfizetett több, nyomtatásban megjelent Telemann-műre.

Ezek után mi lehet az oka, hogy nevét ma főként már csak a zenei ínyencek ismerik? Telemann népszerűségének halála utáni hanyatlásáért olyasvalaki okolható, aki egész életét Bachnak szentelte. 1873-ban közzétett Bach-monográfiájában Philipp Spitta német zenetörténész összemérte a két zeneszerzőt, és ebben jelentősen Bach mögé sorolta Telemannt. Azonos szövegekre komponált kantátáikat "versenyeztette", és Bachot kiáltotta ki győztesnek. Telemann zenéjét száraznak titulálta, a komponistára magára pedig ráaggatta a nem túl hízelgő "Vielschreiber" (grafomán) jelzőt. Spitta azonban félreismerte Telemannt, hiszen kortársai éppen áriáinak dallamosságát istenítették. Azon pedig, hogy mániájává vált a komponálás, és kedvenc egzotikus növényeivel való foglalatoskodáson kívül 13 éves korától haláláig úgyszólván mást sem tett, csak zenét írt, legfeljebb álmélkodni lehet. Negyven opera, 46 passió - ebből 23 maradt fenn -, több mint 1800 egyházi kantáta (szinte hetenként kellett szállítania egyet), hatszáz zenekari szvit, szerenád, asztali zene és kamaradarab jelzi munkabírását. Egymaga többet komponált, mint Bach és Händel együttvéve. Gyilkos konkurenciaharcról azonban nem volt szó. Mint a Telemann-díjjal március elején kitüntetett Székely András említi, tisztelete jeléül Händel még kaktuszokat is küldött ajándékba a köztudottan megszállott amatőr botanikus Telemann-nak, és arra is van adat, hogy a hamburgi operában játszott Händel-operák olasz recitativóit - amelyeket Hamburgban nem volt szokás idegen nyelven előadni - Telemann maga komponálta meg német nyelven, és ha már belenyúlt a műbe, szerzőtársa tudtával néhány saját áriát is betoldott.

Telemann vérbeli újító volt, aki - sorolja a magyar kutató - gyakran élt modern "témaletördelős" technikákkal, motívumjátékokkal. 84 évesen írt, korát erősen megelőző, soktételes Ino című kantátájában pedig olyan szoprán szólamot komponált, amelyet azért nehéz megszólaltatni, mert egyszerre követel az énekestől wagneri drámaiságot, valamint mozarti líraiságot. Dramatikus érzéke mellett Telemann zseniális természetfestő is volt. Alster-nyitányában például zeneileg volt képes ábrázolni a hamburgi csatornákat tisztító ár-apály jelenséget, de megszólalt zenéjében a mozgó szél és a hullámzó víz, a hamburgi harangszó, a falusi muzsikusok hangja, csalogányok, fülemülék, varangyok éneke, sőt dongók és legyek keltette hangokat is felidézett műveiben. A rettegett hamburgi zenekritikus, Johann Mattheson azonban a legszívesebben száműzte volna ezeket a vokális zenéből, mondván, "ilyen és hasonló teremtményeknek" ott nincs helyük. Az akkor még szokatlannak tetsző erős hangfestés miatt mások is támadták Telemannt, ő azonban fittyet hányt az efféle megnyilvánulásokra, mondván: "A publikum ezt szereti."

A barátaival, Bachhal és Händellel szemben a 19. században folyamatosan háttérbe szoruló Telemannra csak a múlt században vetült ismét fény, amikor megkezdődött életművének szisztematikus kutatása, és egyre több darabja vonult be a koncertkínálatba. Van már ugyan teljes műjegyzék, de ekkora munkánál elkerülhetetlenül javításokra szorul - jegyzi meg Székely András. Ráadásul a Telemann-kották többnyire a tárlókban is maradnak. Ilyenkor, húsvét táján például szinte kizárólag Bach-passiók csendülnek fel mindenütt, Telemann-nak a kritikusok által is csodásnak ítélt passiói pedig úgyszólván soha. E mellőzöttségre gyér vigasz, hogy a Brockes-passióból épp a Hungaroton készített a világon először lemezt, és előtte magyar koncertteremben is megszólalt a mű, továbbá Szegeden a Türelmes Szokratész című operája is hallható volt évtizedekkel ezelőtt.

LINDNER ANDRÁS