1934. augusztus 20-án a szovjet titkosszolgálat, az NKVD politikai részlegének helyettes parancsnoka szigorúan bizalmas jelzetű jelentést tett le újdonsült főnöke, a belügyi apparátus irányítását júliusban átvevő Genrih Jagoda íróasztalára. A magyarul ez idáig publikálatlan jelentés szerint a szovjet írók első kongresszusának előestéjén a szervek "fellelték" egy indigóval sokszorosított illegális röpirat kilenc példányát. Az ismeretlen szerzők a röplapot "postai úton próbálták" eljuttatni a moszkvai írókongresszusra meghívott külföldi vendégeknek, tudatva velük: "Minden, aminek önök ezen a cári parádéval megrendezett írókongresszuson tanúi lesznek, csupán alkotóeleme az óriási hazugságnak, melyet persze igazságként akarnak elfogadtatni magukkal." A felvázolt hazugsággyári színjátékban, állították az aláírás nélküli "segélykiáltás" megfogalmazói, ,"nekünk is kiosztott szerepünk van, s mi, akik részt veszünk ennek a levélnek a megszövegezésében, önöknek még négyszemközt sem fogjuk elmondani az igazságot". Merthogy "az ország immár 17 éve olyan állapotban van, hogy a szabad véleménynyilvánításnak a puszta lehetősége is kizárt (...) A Szovjetunióban a feljelentések ördögi köre működik, kötelezővé teszik számunkra, hogy egymást feljelentsük - és ezt meg is tesszük."

Noha az említett jelentés szerint kiterjedt nyomozás kezdődött - grafológus vizsgálta meg például a 377 szavazati jogú és a 220 tanácskozási jogú kongresszusi küldött aláírását is -, a szerzők kilétét nem sikerült felfedni. Nem tudható az sem, hogy a szóban forgó segélykiáltásból eljutott-e akár egyetlenegy is a címzettekhez, azaz azon negyven külföldi alkotó valamelyikéhez, akiket a szovjet birodalom gondos mérlegelés után invitált meg az összejövetelre, amely a szovjet irodalomtörténet kifejezése szerint - "a szocialista realizmus diadalát hozta". De ha bármelyikük netán olvasta is a röpiratot, mélyen hallgatott róla, legalábbis a szövege csak 1997-ben, A hatalom és a művészértelmiség, 1917-1953 című, Moszkvában megjelent forráskiadványból vált ismertté.

Az viszont már annak idején is tudható volt, hogy a bizánci külsőségek közepette megrendezett tanácskozás igen vontatottan, augusztus közepétől szeptember elejéig zajlott. A találkozón minden üdvözlő táviratot felolvastak, majd mindegyiket hosszas tapssal honorálták. A jelentős íróból időközben propagandistává züllesztett Makszim Gorkij elnökölte rendezvényen különösen azt a bejelentést fogadta lelkes ováció, hogy egy papírgyár munkásai 20 tonna írópapírt ajándékoztak a kongresszus résztvevőinek. A külföldi meghívottak személyes tolmácsuk (egyben ideológiai ellenőrük) segítségével értesülhettek arról is, hogy a nevükben - az 1945 után már csak a "forradalom renegátjaként" emlegetett - André Malraux francia regényíró szólt "vendéglátó elvtársaihoz", kérve őket, "mutassatok meg nekünk mindent", merthogy "leltározni kell a töméntelen áldozatot, hősiességet és kitartást".

A kongresszuson hasonló hittel legitimálta az 1930-as években sokak által még a világ reménységének tartott Szovjetuniót például az 1925-ben Nobel-díjjal is elismert ír drámaíró, George Bernard Shaw, aki még első szovjetunióbeli látogatása során, 1931-ben, a mintegy 5 millió áldozatot szedő nagy éhínség évében - nyilván otthon felejtve a fonákságokat kipellengérező iróniáját - úgy nyilatkozott: sehol másutt nem látott még olyan bőséget, mint éppen a Szovjetunióban. Az említetteken kívül a szürrealistaként indult francia költő, Louis Aragon, a Thibault család című regényével világhírt szerzett (s 1937-ben szintén Nobel-díjjal visszaigazolt) Roger Martin du Gard, illetve az ír nacionalizmusból kiábrándult Sean O'Casey képviselte a "haladó" írókat. A másik Németországot, mások mellett, a Hitler hatalomra jutása után emigránssá lett drámaíró és színházi ember, Bertold Brecht, valamint az ő barátja, a két háború közötti évtizedek bestsellerszerzője, Lion Feuchtwanger, továbbá Thomas Mann legidősebb fia, a Mephisto című regényt megalkotó Klaus Mann reprezentálta. De a díszvendégek páholyában ült a szintén Nobel-díjjal elismert norvég író, Knut Hamsun, akinek az írókongresszus és Sztálin diktatúrájának dicsőítése után nyilván nem esett különösképp nehezére hasonló vehemenciával a győzedelmes Hitler mellé állni. Olyannyira, hogy az 1945-ben hazájában bíróság elé állított írónak csupán agg korára való tekintettel nem kellett börtönbe vonulnia. Az első szovjet írókongresszus eseményeinek - nyilván okkal hallgatag - szemtanúja volt továbbá a ma is sokak által olvasott cseh Karel Capek.