"Valami velünk született izgalom fűti lelkünket, hogy lakóhelyünket váltogassuk, és szüntelen máshol és máshol vegyünk szállást, mert az ember lelke állhatatlan és nyugtalan, megállapodni nem bír sehol, ide-oda kalandozik" - keresett magyarázatot a már kétezer évvel ezelőtt támadt, mondhatni, utazási lázra a kortárs római filozófus Seneca. Erre az időszakra teszi Ürögdi György 1987-ben elhunyt szaktörténész is azon utazási formák kialakulását, amelyek célja egy közeli vagy távoli vidék meglátogatása volt, kifejezetten kedvtelésből vagy gyógyuláskeresés céljából. Németh György ókortörténész, az Eötvös Loránd Tudományegyetem professzora szerint viszont már ennél fél évezreddel korábban is akadtak olyan, főként tehetős kevesek a Földközi-tenger vidékén, akik lényegében passzióból vágtak neki az ismeretlennek.

Az általános utazási kedvet eleinte a haszon reményében bárhova elzarándokoló kereskedők és katonák sokak ámulatát kiváltó, nemegyszer irodalmi formákban is feldolgozott elbeszélései is tüzelhették. Általuk kerültek közkézre a tevékenységet nagyban segítő térképek is. Nem csoda hát, ha az 1. és 2. század fordulóján élt római filozófus, Epiktétosz tanításaiban már ezt olvashatjuk: "A művelt rómainak tragédia, ha úgy kell meghalnia, hogy nem látta Hellász csodáit." Ami egyben el is árulta, mely vidék számított akkoriban a legfelkapottabb úti célnak.

Az ókori turisták többnyire ugyanazokat a már akkor is létező látnivalókat akarták megismerni, mint a maiak - tudjuk meg az említett Németh Györgytől. Hellászban már akkor is ezrek kíváncsiskodtak az annak idején ráadásul még működő delphoi jósdánál, és az először csaknem 2800 évvel ezelőtt megrendezett olimpiai játékok is sok antik sportbarátot vonzottak. Ma már senki sem gyönyörködhet viszont például a spártai ifjak férfivá avatási rituáléjában. Napjainkban legfeljebb a program egyik fő látványosságának számító nyilvános korbácsolás megtekintésének megkönnyítésére épített lelátók nézhetők meg. Máig kitartott viszont az egyiptomi piramisok felkeresésének és a nílusi hajóutaknak már az antikok által is kultivált divatja.

S létezett már belső turizmus is. Itáliában főleg a híresebb fürdőhelyeket keresték fel a közelebb lakók. E fürdők sorában az utóbb szomorú véget ért Pompeji és Baiae voltak leginkább felkapottak. Ürögdi György Hogyan utaztak a régi rómaiak? című, 1979-ben megjelent munkájából az is kiderül, honnan szerezhettek mindezekről ismereteket az úti célt választó ősturisták. Akiknek a példaképe nyilván Odüsszeusz volt, legvonzóbb klasszikus útvonaluk pedig leginkább az általa felkeresett vidékek. Sokan zarándokoltak az akkor is már történelminek mondott híres csaták színhelyeire, például Marathónba, ahol az athéniak - mintegy 2500 éve - legyőzték a perzsákat. S ahol - amennyiben a legrégebbi fennmaradt útikönyv, a 2. században élt kis-ázsiai Pauszaniasz Görögország leírása című műve nem ígér többet a valóságosnál - éjszaka még a csatában harcoló lovak nyerítése is hallható volt. Természetesen már a korabeli látogatók is szerették meglesni az ókori hírességek életének lenyomatait. Például az athéni börtönben, ahol a halálra ítélt filozófus, Szókratész jó 2400 évvel ezelőtt kiitta a méregkupát, vagy a kegyvesztetté lett konzul és filozófus, Cicero legyilkolásának színhelyén az itáliai Caietában. "Az én szeretett Athénom nem is annyira a görög emlékművek és az ősi művészet miatt vonzó, sokkal inkább vonz benne a nagy emberek jelenléte: a helyek, ahol ültek, beszélgettek, és ahol eltemették őket" - jelezte az ezzel kapcsolatos akkori kereslet valódiságát Atticus, épp az említett Cicero egyes műveinek kiadója.

Érdekes viszont, hogy az akkori vándorokat mintha kevéssé nyűgözték volna le a természet szépségei. Az említett Pauszaniasz legalábbis alig ejt szót magáról a görög tájról. E tekintetben tehát igazi különcnek tűnhetett a 2. század elején uralkodó Hadrianus császár, aki állítólag megmászta az Etnát, sőt az éjszakát is ott töltötte, hogy amúgy "modern módra" a napfelkeltében is gyönyörködhessen.

A népes vendégsereg az élményeken túl természetesen szállást és ellátást is igényelt. A gazdagabbak akkor is előnyösebb helyzetben voltak: vitték magukkal az infrastruktúrát - szolgasereg kísérte őket, a kocsikban vagy a lovak hátán pedig olykor még a szálláshelyet biztosító sátrakat is magukkal szállították. Természetesen már a történelem kezdeti századaiban is készenlétben állt számos út menti vendégfogadó, ahol a pihenni vágyók a pénzeszacskójukhoz mért szolgáltatásokat vehettek igénybe. Az embert s lovat is ellátó ősmotelek közül sokat a térképek és az útikönyvek is jegyeztek. Sőt olykor kifejezetten reklámozták is magukat: "Aki ide betér, utána jobban érzi magát" - ajánlotta például házát és szolgáltatását kevéssé szellemesen, ám feltehetően hatásosan egy két évezreddel ezelőtti galliai fogadós. A fentebb megígért jó érzéshez alapáron egy fekvőhely, egy mécses és egy éjjeliedény járt, a többit viszont már extrában kellett fizetni.

A vendégek egyébként nagyjából ugyanazokkal a gondokkal találkoztak, mint manapság. "A borzalmas ivóvíz miatt hasamat ellenségemmé nyilvánítottam, és boldogtalanul vártam, hogy útitársaim elköltsék végre ebédjüket" - panaszkodott a 2100 évvel ezelőtt ünnepelt költő, Horatius egy itáliai kirándulás kapcsán. De az sem mindig járt jobban, aki az akkori szokás szerint ismerősök által ajánlott magánháznál, afféle antik fizetővendég-szobát igénybe véve szállt meg. "Csak a szavak eledelén éltem" - emlékszik egyik római szállásadója szűkmarkúságára a 2. században élt, észak-afrikai származású Apuleius, Az aranyszamár című, ma is irodalmi csemegének számító ősregény írója.

Mindezekhez képest némi könnyebbséget jelentett, hogy vízumra, úti okmányokra, egészségügyi lapra, biztosításra nem kellett gondolni. De még pénzváltásra sem: az arany minden nyelven beszélt. Ráadásul többnyire el lehetett boldogulni latin, illetve görög nyelvismerettel. A korabeli utak állapotáról már akkor is megoszlottak a vélemények. Amit biztosan tudni: 2030 évvel ezelőtt Augustus római császár - talán éppen személyes úti megrázkódtatásai okán is - elrendelte az itáliai és tartományi utak teljes felújítását.

Már akkor is sajnálatos kísérőjelenség volt viszont az utazás biztonságának viszonylagossága. A szárazföldi és a tengeri útonállás annyira mindennapos jelenség volt, hogy az utazók - feltalálva a társasutazást - előszeretettel csatlakoztak más utazókhoz, de még inkább fegyveres kísérettel közlekedő hivatalnokokhoz. Történt mindez annak ellenére, hogy Lucius Cornelius Sulla római diktátorként már 2080 évvel ezelőtt is halálbüntetésre kívánta ítélni az útonállókat.

Ha az utazó mégis megérkezett, gyorsan és hatékonyan szeretett volna megtalálni, végigjárni és megismerni mindent. "Jupiter, védj meg engem kalauzaidtól Olümpiában, te pedig, Athéné, a tieidtől Athénban!" - fohászkodott a kétezer évnél is régebben élő híres római polihisztor, Varro, amiből a kutatók az egykori idegenvezetés színvonalával kapcsolatos kifogásokat vélnek kiolvasni. Úgy tudni, nemegyszer még a vezetők által elmondottak valóságtartalmával is gondok voltak: "Foszd meg Hellászt a hazugságaitól, és az idegenvezetők éhen halnak, hiszen az igazságra még ingyen sem kíváncsi senki" - védte viszont a turisztikai mutogatók nagyotmondását egy rhodoszi túra után a 2. században élt Lukianosz görög szatíraíró.

Viszont már akkor sem bíztak mindent a puszta emlékezetre. Régészek találtak olyan leleteket is, amelyek csakis szuvenírtárgyak lehettek. Például az alexandriai világítótornyot ábrázoló festett üvegfiolát vagy miniatűr Apolló-szobor-másolatokat - írja Tony Perrottet ausztrál történész Ókori vakáció című, nemrég magyarul is megjelent népszerűsítő tudományos bestsellerében. E szuveníripar olykor utóbb még a művészettörténetbe is bekavart. Egyes 2100 évvel ezelőttre datált görögországi Hermész-szobor-másolatok például a hatszáz évvel korábbi archaikus stílus jegyeit viselik magukon, az egykori ajándéktárgygyártó - követve a keresletet - öregített ennyit a stíluson.

Az emlékek szépítgetésére persze sokszor szükség is lehetett, mivel a helybeliek olykor nemigen adtak arra, hogy a hozzájuk látogató idegen milyen állapotban látja meg érdeklődésének tárgyát: "Emlékezz inkább arra, hogy a görög városok milyenek voltak egykor, és ne azt nézd, hogy most milyenek" - tanácsolta ezért ifjabb Plinius, az 1. században élt római író. Még az is előfordult, hogy a valamikori helyben lakók - messze nem ismervén még fel az idegenforgalmi bevételekben való érdekeltségüket - kevéssé barátságosaknak mutatkoztak. Nyilván ezért is biztatta az 1-2. század fordulóján élt görög filozófus, Plutarkhosz a kortárs utazókat, hogy ne ijedjenek meg az őket esetleg gúnyoló helybéliektől. Ellenben a kölcsönös barátkozás szép példája lehetett volna a már említett Apuleius esete, aki - a közeledést elősegítendő - egy ízben beszállt a helyi görög ifjak evőversenyébe, ám a vetélkedésbe majdnem belefulladt.

SINDELYES DÓRA