"A német vagy osztrák cég számmal ellátott bankszámlát nyit a Magyar Nemzeti Bankban (MNB) Budapesten, amire magyar vállalatoktól származó, adóelszámoláshoz felhasználható számlákat kap, dokumentálandó az átutalásait. Az MNB a számlák értékének 10 százalékát veszi le, a külföldi cég számlákhoz jut, s emellett olyan dokumentumokhoz, például műszaki leírásokhoz, amelyek még inkább hitelessé teszik az adóhivatal előtt az oda benyújtott számlákat. S legalább ilyen fontos, a megnyitott számlán a külföldi cég bármilyen valutában korlátlan mennyiségű pénzösszeget tarthat." A szó szerint idézett pénzmosási recept abból a parlamenti vizsgálóbizottsági jelentésből származik, amelyet a német zöldek - a Bündnis 90/Die Grünen - tettek közzé tíz évvel ezelőtt. A bizottság a keletnémet állam devizaszerzéssel, szupertechnológia megvásárlásával foglalkozó különleges vállalatainak rendszerét vizsgálta, amelyben titkosszolgálattól átitatott kereskedelmi cégek álltak kapcsolatban "nyugati" partnerekkel.

Kancellárok szintjére emelt kérdés Németországban 1996 óta az NDK állambiztonsági hivatala (Stasi) pénzeinek fellelése, ami azért is folyik olyan makacs kitartással, mert a kincskeresők szerint a még bolygó pénzek egyre-másra visszatalálnak az utódpárthoz, a PDS-hez, illetve új egzisztenciához juttatják az egykori pártállam kulcsembereit. Mindazonáltal ezúttal nem csak gesztusnak tekinthető, hogy 2003 novemberében, amikor Gerhard Schröder német kancellár Medgyessy Péter meghívására villámlátogatást tett Budapesten, ígéretet kapott arra, hogy ezentúl érdemi segítséget kap Magyarországról a volt pártvagyon után nyomozó német független bizottság (UKPV). Azon bizottság, amely - a HVG birtokában lévő tavaly nyári jelentése szerint - mind a magyarországi pénzintézetekkel, mind az MNB 2000 végén csődbe ment bécsi leánybankjával, a Central Wechsel und Creditbankkal (CW) kapcsolatosan az együttműködés akadozására panaszkodott. Február végén ugyanis a hazai kutatásokért is felelős német-magyar bizottság alakul, amelyet magyar részről Terták Elemér pénzügyi közigazgatási államtitkár vezet.

A Magyarországon keresett pénzösszeg nem nagy, 100-200 millió márkáról írnak, amit még kamatok tetéznek. Ráadásul az esetek többségében, legalábbis Németországban, az ügyek jogilag elévültek, a visszakövetelés ideje lejárt. Egyetlen olyan per van, amelyben az utolsó szót még nem mondták ki, ez a berlini székhelyű Novum GmbH kereskedelmi vállalat kontra német állam vitája. Az osztrák kommunista párt 13 éven át állította, hogy e cég, amelyet 1983 óta a bécsi illetőségű Rudolfine Steindling - a "Vörös Fini" (HVG, 1994. november 26.) - vezetett, a ma főleg bőkezű adakozással foglalkozó hölgy tulajdonát képezi, a cég mintegy negyedmilliárd eurónyi befagyasztott vagyona tehát formálisan az övé, rajta keresztül pedig az osztrák kommunista párté. Tavaly szeptemberben, másodfokú monstre fordulóra téve pontot, a berlini tartományi közigazgatási bíróság úgy ítélkezett, hogy a Novum az egykori keletnémet állampárté volt, s ily módon most a jogutód szövetségi államé (HVG, 2003. október 4.). Steindling azonban nem nyugodott bele az ítéletbe, 2004. január végén 255 oldalas revíziós kérelmet terjesztett a lipcsei szövetségi közigazgatási bíróság elé. A per ezzel folytatódhat, s ha lezárul is, további hosszadalmas vita tárgyát képezheti, hogy egyes bankok, például a Bank Austria svájci érdekeltsége segítséget nyújtottak-e a Novum szerteágazó külföldi pénzátutalásai révén valamiféle pénzmosáshoz.

Fini, aki a bécsi magyar bankban, a CW-ben 1974-től 1983-ig vezérigazgatói tisztet betöltő Adolf Steindlingnek az özvegye, a rendszerváltás idején a világ összes égtája felé elindított negyedmilliárdból a régi családi bankban, a CW-ben is mintegy 10 millió eurónyi pénzt helyezett el (a zárolt összeg, a bank utolsó főkönyvelőjének, Brigitte Widhalmnak a közlése szerint 2000 végén átkerült a CW-ügyek utókezelésével megbízott osztrák Oberbankhoz). 27,8 millió dollárt pedig az osztrák Martin Schlaff svájci számlájára utalt - ezt a német és a svájci nyomozóknak sikerült bebizonyítaniuk. Nem véletlen a kapcsolat, a kilencvenes évek elejéig keletnémet üzletekre szakosodott a Steindling-Schlaff páros mindkét tagja, ma pedig már Izraelben építenek intenzív üzleti és politikai kapcsolatokat, különösen Schlaff építőipari, ingatlan- és kaszinóinvesztíciói jelentősek.

Az 51 éves Schlaff, akit a német sajtó szerint 1983-1989 között a Stasinál "Landgraf" néven jegyeztek, ördögien zseniális üzletember. Cégei az 1951-ben apósa által alapított bécsi, fa-, papír- és cellulózkereskedelemmel foglalkozó Robert Placzek AG köré csoportosulnak (2002. évi forgalma 65,5 millió euró, vesztesége 1,86 millió). A Németországban 1990-ben eredetileg faipari kereskedelmi vállalkozásként alapított leányvállalatának ma 25 ingatlana van, s a cég élén nem más ül, mint a német privatizációs szervezet, a Treuhand egyik volt munkatársa, aki az eredeti berlini, Holzhandel Berlin-Brandenburg GmbH nevű vállalatot Schlaffnak eladta. Schlaffot ezért is "macerálták", de utóbb elítélt érdemei már ott kezdődtek, hogy 1983-tól nyugati tiltólistán szereplő csúcstechnológiai berendezésekkel, számítógépes technológiával látta el az NDK-t, igaz, magára is gondolva, 40 százaléknyi sápot húzott le az üzletből. Majd a két német állam egyesülését követően - soha bizonyítani nem tudott gyanú vagy elévült perek szerint - látszatügyleteket kötött, például hogy kihasználja az NDK-ban 1990. júliusban hozott különleges rendelkezést, amely a KGST-országokba irányuló keletnémet szállításokra vonatkozott. A vevő az adott hat hónapban még transzferábilis rubellel fizethetett, az NDK-s szállító viszont a német külkereskedelemmel foglalkozó banktól márkában kapta meg a rubel ellenértékét. A Stasi-bizniszt makacsul követő Berliner Zeitung szerint az egyik ilyen ügyletben részt vett a magyar papír- és cellulózkereskedelemmel foglalkozó partner, a Lignimpex külkereskedelmi vállalat is, amely 1992-ben szűnt meg.

Egy, a Treuhand utódszervezete, a BvS által 1998-ban Vaduzban indított kártérítési per szerint a Schlaff-impériumhoz tartozó, liechtensteini bejegyzésű Forel AG 1990-ben személyi számítógépeket és gyapotszálat adott el a BIEG keletnémet vállalatnak. A BIEG-től egy ottani külkereskedelmi vállalaton keresztül a Lignimpexhez került az áru, tőle egy bécsi céghez, ahonnan pedig vissza a feladóhoz, a liechtensteini Forelhez. A BvS állítása szerint a szállítást igazoló bizonylatoknak nem volt semmi nyomuk, a körláncnak egyetlen indoka volt, nevezetesen, hogy a Lignimpex transzferrubelben fizetett, a keletnémet szállító viszont 114,9 millió kemény márkát kapott, s a provízió levonása után a pénzt a Forel tette zsebre. Berlinben az ügylet keletnémet résztvevőire vonatkozóan 1998-1999-ben kimondták a látszatüzlet-ítéletet, a vaduzi Forellel szemben azonban 2000-ben elévülés miatt kénytelenek voltak ejteni a pert.

Régi üzleti partnere volt egyébként a Robert Placzek AG a Lignimpexnek, Schlaffra is emlékeznek még a vállalat egykori munkatársai. Ebből adódhat, hogy a Placzek AG 1993-1995 között a Lignimpex felszámolójától, illetve a Magyar Külkereskedelmi Bank Rt. kereskedelemfinanszírozó cégeitől kivásárolta az általuk 1990-ben barterkereskedelemre alapított, ma is működő Lignitrade Kereskedelmi és Szolgáltató Kft. zömét. A Lignitrade jelenlegi tulajdonos-vezetője, Galambos György, a Lignimpex egykori vezérigazgató-helyettese a HVG-nek azt mondta: a Placzek 1995-ig volt benne a tulajdonosi körben, az állami forintleértékelés miatt azonban a Placzek AG neki adta el az érdekeltségét. Ezért felerészben készpénzben, felerészben pedig hat év alatt kellett fizetnie. A Lignitrade nem Schlaff-fal - így Galambos -, hanem egy fa- és papírkereskedelmi szakemberrel, Lucz-Jörg Burböckkel állt kapcsolatban. A cégbírósági adatok szerint Burböck mindmáig ügyvezetője az 1998-ban alakult Robert Placzek Hungária Fa-, Cellulóz- és Papír-nagykereskedelmi Kft.-nek, amelynek tevékenysége az ingatlanforgalmazástól a dohányáru-nagykereskedelemig terjed, s kizárólagos tulajdonosa a bécsi Trattnerhof 1.-ben székelő Robert Placzek AG.

A Novumtól 1990-ben 6 millió márkát utaltak az Exportcontact nevű svájci cég magyarországi bankszámlájára, amit további 100-200 millió márkával megfejelve aztán svájci és liechtensteini számlákra küldtek tovább - az UKPV ezzel gyanúsította a Budapesten egyébként csak képviselettel bíró, szintén kettős profillal, kereskedőként és Stasi-ügynökként tevékenykedett Günter Forgber zürichi bejegyzésű Exportcontact nevű cégét. A Fővárosi Cégbíróságon mindmáig "élőként" jegyzett, bár 1990 után semmiféle dokumentummal nem rendelkező, 1986-ban alapított budapesti képviselet tulajdonosa egyik kulcsszereplője volt a Stasi-kereskedelemnek. Már az NDK-időkben cégek bonyolult láncolatát hozta létre Nyugat-Európában, miközben Bergmann és Martin álneveken a keletnémet titkosszolgálat egyik legeredményesebb munkatársa volt. Forgberre nem tudták rábizonyítani, hogy pártpénzeket sikkasztott volna el, megtalált számláira azonban a német hatóságok rátették a kezüket. 1994-ben eltűnt Németországból, állítólag spanyolországi ingatlanspekulációkban vett részt, mielőtt mostanában újra felbukkant volna hazájában.

Az Exportcontact budapesti képviselete magyar ügyvezetőjeként jegyzett, ma 81 éves Sümegi László a HVG érdeklődése elől elzárkózott, mint mondta, 15 évvel ezelőtti ügyről van szó, ő már nyugdíjas, nem foglalkozik a múlttal. Pedig Sümegi már 1963-tól, akkoriban igen ritka konstrukcióban, a Külkereskedelmi Minisztérium egyéni munkavállalási engedélyével külföldön dolgozott, s a képviselet 1986-os - 1990-ig szóló minisztériumi határozattal engedélyezett - cégbírósági bejegyzésénél némi zavart okozott, hogy Sümeginek már 1983-tól volt munkaszerződése a svájci központú cégnél.

FÖLDVÁRI ZSUZSA / BÉCS