HVG

Alku látszott körvonalazódni a hét elején Washingtonban: az amerikai Paul Wolfowitz hajlandó távozni a Világbank éléről, ha a barátnője, Shaha Ali Riza előléptetése és fizetésemelése körül kipattant botrányban nem mondják ki etikai vétségét. A Fehér Ház sem védi már vehemensen a posztra általa ültetett korábbi védelmiminiszter-helyettest, sőt állítólag máris keresik az utódját. A hagyományok szerint a világbanki elnökség az USA-nak jár, míg a testvérintézmény, az IMF vezérigazgatóját Európa jelöli. Ha a bank 24 tagú igazgatótanácsa kompromisszumra jut Wolfowitzcal, és az elnök távozik, viharos korszak zárulhat le a nemzetközi pénzintézet életében.

Az önállóságát a politikai kinevezettektől mindig is féltő Világbankban már 2005. júniusi hivatalba lépésekor nagy felzúdulás fogadta a neokonzervatívok egyik vezetőjének, illetve az iraki háború szorgalmazójának számító Wolfowitzot, aki rossz nyelvek szerint afféle kegyelemdíjként kapta az elnökséget a Fehér Háztól. A héjaként ismert politikus azonban békülékeny hangot ütött meg, céljaként a Világbank hitel- és segélypolitikájának hatékonyabbá tételét, valamint a korrupció elleni harcot jelölte meg, és fontos szerepet játszott annak kilobbizásában, hogy a G8 csoport 2005. júliusi csúcstalálkozóján 18, főleg afrikai ország mintegy 40 milliárd dolláros adósságának a leírásáról döntöttek.

A béke nem tartott sokáig. A bankon belüli ellenállást újraélesztette, hogy az inkább elméleti szakemberként, mint nagy szervezetek irányítójaként jeleskedő Wolfowitz az amerikai kormányzatból átemelt emberekkel vette körül magát, akiknek kiemelkedő fizetést adott. Az újonnan érkezettek háttérbe szorították az intézmény veterán szakértőit, akik közül az utóbbi másfél évben mind többen hagyják ott a Fehér Háztól alig néhány sarokra lévő irodaépületet. Wolfowitz korrupció elleni fellépése pedig önkényesnek bizonyult és visszaütött: a Világbanktól érkező pénzek megcsapolásán kapott országokat - például Bangladest, Csádot és Kenyát - az elnök az igazgatótanács megkérdezése nélkül zárta el átmenetileg a hitelektől és segélyektől. Bírálói szerint nem vette figyelembe a realitást, hogy a segítség a fejlődő világ számos részén csak ilyen, ha úgy tetszik, "folyósítási veszteséggel" juthat el a rászorultakhoz.

A bankelnök több európai országgal is összetűzésbe került, mert - az IMF-fel együtt - segítségéért cserében ragaszkodott a szabadpiaci reformok kierőszakolásához. Tavaly Nagy-Britannia 50 millió fontot tartott vissza, azt sürgetve, a Világbank inkább a pénzek felhasználásának elszámolására és az emberi jogok tiszteletben tartására összpontosítson, ne arra, hogy cserébe privatizációt és piaci liberalizációt követeljen.

Különösen az európaiak rótták fel azt is Wolfowitznak, hogy a korrupció elleni harcban szelektált, és döntéseivel időnként az amerikai kormány érdekeit szolgálta. Miközben például Indiát a bürokrácia útvesztőjében eltűnő összegekért leckéztette, tudomást sem vett arról, hogy a terrorizmus elleni küzdelemben Washington szövetségesének számító Pakisztánban is tombol a korrupció. Iszlam Karimov Üzbegisztánja pedig röviddel azután került a Világbank feketelistájára - noha a rezsim természete mit sem változott -, hogy a közép-ázsiai ország nem fogadta tovább az amerikai katonai repülőgépeket. A döntésről ráadásul az igazgatótanács csak a sajtóból értesült, pedig elvileg szükséges lett volna a jóváhagyása. Wolfowitznak róják fel azt is, hogy a korrupcióba szintén nyakig merült Irak világbanki hitelekhez juthat, jóllehet a pénzintézet a szabályai szerint nem indíthat programokat súlyos katonai konfliktustól szenvedő vagy megszállt országokban. Kelet-Timorra például csak akkor merészkedett, amikor az ausztrál és brit csapatok helyreállították a rendet, Bagdadban viszont már 2003 júniusában megjelent.

A Világbank működésének szétzilálódása nemcsak a futó programok végrehajtását bizonytalanította el, de veszélybe sodorta a kedvezményes hiteleket folyósító Nemzetközi Fejlesztési Szervezet (IDA) újratőkésítését is. Erre háromévente kerül sor, legközelebb jövőre esedékes, és máris megkezdődött a forrást adó országok puhítása. A Világbanknak csaknem 20 milliárd dollárt kellene összeszedni több mint negyven donor országtól. Továbbá még 6 milliárdot, ami a G8 adósságelengedése miatt hiányzik majd a kasszából.

A pénzért pedig az eddiginél jobban meg kell küzdeni, hiszen a Világbank több finanszírozója azt várja a pénzintézettől, hogy tisztázza céljait, és jelezze, miként tudja a leghatékonyabban segíteni a rászoruló államokat. Ráadásul ugyanezen több mint kétszáz nemzetközi fejlesztési bank, alapítvány és nem kormányzati szervezet (NGO) is dolgozik, amelyek részben szintén azokból a forrásokból igyekeznek pénzhez jutni, mint a Világbank. A washingtoni intézmény a programfinanszírozásban, illetve a hitelnyújtásban is versennyel szembesül. Az alacsony kamatlábak miatt a fejlődő országok a világbankinál alig nagyobb költséggel, ám minimális megkötéssel a tőkepiacokon is kölcsönhöz juthatnak. Nem is beszélve az olyan kormányokról, amelyek saját politikai vagy gazdasági céljaik érdekében skrupulusok nélkül nyújtanak kölcsönt olyan beruházásokra, amelyekre a Világbank csak szigorú feltételekkel ad pénzt. Ilyen például az Afrikában nyersanyaglelőhely-szerzési szándékkal jótékonykodó Kína vagy a baloldali populista ideológiáját Latin-Amerikában terjesztő Venezuela.

NAGY GÁBOR