Extrémes sportok
Az olimpiai játékok programjába aligha kerülhetnek be azok a különös sportok, amelyeket pedig nagy lelkesedéssel űznek mások által talán lököttnek tartott követőik. Némelyikük "hivatalos" sportágakat házasít össze, mások népszokásokból vagy tréfás helyi ötletekből merítenek.
A nehézsúlyú bolgár ökölvívó, Tihomir Ticsko az idén októberben szerezte meg Berlinben, telt ház előtt, az Európa-bajnoki (Eb) övét. Az ökleivel is nagyokat ütő Ticsko a hetedik menetben diadalmaskodott a német Andreas Schneiderrel szemben, aki föladta a kilátástalan küzdelmet, a szicíliai védelem egyik változatát alkalmazó ellenfele ugyanis sorra szedte le bábuit a sakktábláról, így a királya reménytelen helyzetbe került. A kéznyújtáskor a két versenyző egy ring közepén, meztelen, izzadt felsőtesttel, nyakba vetett törülközővel, fején - a felajzott nézők által esetleg bekiabált lépéskombinációkat "elnémító" - fejhallgatóval ült. A sportág pedig, amelynek első Eb-címmérkőzése zajlott, a sakkbokszra keresztelt hibrid volt.
A németországi székhelyű Nemzetközi Sakkbokszszövetség (WCBO) honlapja szerint a világ első számú szellemi és fizikai sportját egyesítő variáció szülőatyja a Berlinbe költözött holland művész, a 31 éves Iepe Rubingh, aki az ötletet 2003-ban egy futurisztikus képregényből merítette, amelyet a Párizsban élő, bosnyák apától és cseh anyától született Enki Bilal rajzolt.
A sakkboksz szabályai viszonylag egyszerűek. A mérkőzés 11 menetből áll, hatban a bábukat tologatják, ötben a pofonokat osztogatják. Egy meccs mindig sakkal kezdődik, annak a villám változatával, és egy ilyen menet négy percig tart, amit egy perc szünet után kétperces ökölvívás követ, majd újra jön a sakk. Győzni kiütéssel, illetve mattot adva lehet, valamint akkor, ha az ellenfél föladja a küzdelmet, vagy lejár az összesen 12 perces gondolkodási ideje, de a bokszrészben a bíró technikai KO-val is véget vethet a találkozónak. Ezek híján marad az ökölvívásban kimondott pontozásos győzelem, ha pedig minden döntetlen, a sötéttel játszóé a diadal.
Szintén két, már létező sportág, a búvárkodás és a gyeplabda összeházasításából született a víz alatti korongozás (a polip és a tolás angol szavak összeolvasztásával octopush), amelyet a fáma szerint még 1954-ben négy, télvíz idején is izgalmas merülésre vágyó brit búvár talált ki. A legalább 15-ször 25 méteres, minimum 2 méter mély medencében hatfős csapatok próbálják a mintegy 30 centis ütővel az ólomsúllyal a mélybe süllyesztett kapuba juttatni az 1,4 kilogrammos, műanyag bevonatú korongot.
A kétszer 15 perces mérkőzésen tilos az ellenfél bármilyen akadályozása, és rendkívül fontos a jó stratégia. A játékosok ugyanis a búvárszemüveg és -maszk mellett csak védőkesztyűt, békatalpat és légzőcsövet - valamint a dobhártyájuk megóvására a vízilabdából ismert védősapkát - hordhatnak, azaz egy idő után óhatatlanul elfogy az oxigénjük, így a felszínre vagy annak közelébe kell emelkedniük. Ha pedig kimerülnek, akkor a parton lévő négy cserejátékos egyike ugorhat be a helyükre. Űzik szabadidősportként, de több országban rendeznek belőle nemzeti bajnokságot, létezik világbajnoksága, az alpesi államok klubjainak idei, Ljubljanában rendezett tornáját pedig 13 másik csapatot megelőzve egy francia egyesület nyerte. Nézőt viszont nemigen vonz a sportág, hiszen alig látni, mi történik a víz alatt.
A különleges sportok másik családját kisebb helyi közösségekben találják ki. Ilyen például az 1970-es években az angliai Wetton egyik kocsmájában született lábujjszkander, amelyből - immár új helyen - az idén júliusban rendezték a 12. világbajnokságot, és ezen a hazaiakon kívül vállalkozó kedvű amerikaiak, kanadaiak és ausztrálok is részt vettek. A versenyzőknek ülő helyzetben, a nagylábujjukat összeakasztva kell a másik lábának a pálya szélére tolásával próbálkozniuk; a párviadal megnyeréséhez legalább két menetben kell diadalmaskodni.
A győztes immár harmadszor - és ezért a lábujj angol megfelelője után Toeminatornak keresztelt - a civil életben gumiabroncs-újrahasznosítással foglalkozó Paul Beech lett, a nők mezőnyében pedig felesége végzett az első helyen. Ez biztosan nagy megnyugvással töltötte el a szervezőket, hiszen a lábujjszkandert eredetileg olyan sportként ötölték ki, amiben végre az angolok arathatják le a dicsőséget, így a versenyek félbeszakadtak, amikor 1977-ben váratlanul egy arra tévedő kanadai turista nyert, s csak 1994-ben élesztették újra a bajnokságot, amelyet egy időben a Scholl papucsgyártó is szponzorált.
A lábujjszkandert éppúgy az alternatív filozófiájáról ismert amerikai jégkrémgyártó, a Ben & Jerry's brit leányvállalata támogatja, mint a Walesben minden évben megrendezett pocsolyabúvárkodást. A magát Nagy-Britannia legkisebb városaként bemutató Llanwrtyd Wellsben - ahol ló és ember közti maratoni futóversenyeket is tartanak - egy 60 yard (mintegy 55 méter) hosszú és 1,2 méter mély árokban lévő, nagy gonddal karbantartott pocsolyában kell két hosszt megtenniük a búvárszemüveggel, békatalppal és légzőcsővel fölszerelt versenyzőknek. Ez általában bő másfél perc alatt sikerül a férfi győztesnek.
A pocsolyabúvárkodás egyik legszínesebb egyéniségének az ír Julia Galvint tartják, aki kipróbálta magát egy másik népi sportágban, a feleségcipelésben is, ami viszont a finnek találmánya. Nem volt persze egyszerű kellően markos férfit találnia, hiszen a Helsinkitől északra lévő Sonkajärviban rendezett viadalokon minél gizdább a háton vonszolt feleség, annál könnyebb vele nyerni, márpedig Galvin fölülről súrolja a 100 kilót.
A versenyzők mintegy 250 méteres akadálypályát teljesítenek rájuk csimpaszkodó asszonyukkal - aki lehet csak névleg házastárs -, és derékig érő vízen is át kell gázolniuk. A győztes természetesen az, aki elsőként ér a célba, míg a társ elejtéséért - annak fájdalmán kívül - 15 másodperces időbüntetés jár. A bajnokságot sokáig a hazai pályán cipelő finnek uralták, míg rá nem szoktak a sportágra az észtek. Korábban a férfiak - akiken csak egy öv lehet a kapaszkodó - a megszokott módon, általában tűzoltó módszerrel (a nő zsákként keresztben a vállra vetve) vagy egyszerűen a hátukra ültetve vitték társukat, ám az észtek újítottak.
Az általuk bevezetett technikával a nő fejjel lefelé csüng a férfin, akinek a derekába kapaszkodik, a fejét pedig a combjával szorítja. A feleségcipelőnek így mind a két keze fölszabadul, és gyorsabban tud haladni. Az észtek emellett mind apróbb asszonykákat hoztak, és amikor Margo Uusorg 2000-ben alig 33 kilós partnerével nyert - és 55,5 másodperccel világcsúcsot állított föl -, azonnal megváltoztatták a szabályokat. Az addig egyedül rögzített kritérium, a legalább 17 éves életkor mellett előírták a 49 kilós súlyminimumot is a feleség számára. Ez sem zavarta azonban a valószínűleg kivételes technikájú Uusorgot, aki - váltott partnerekkel - azóta is minden világbajnokságot megnyert. A súlyminimum viszont egyben rögzítette a díj alsó határát is, ami hagyományosan a célba cipelt nőszemély súlyával azonos mennyiségű sör.
NAGY GÁBOR