A fejőstehén találkozása a papírtigrissel - ezt a címet kapta az amerikai kongresszus egyik albizottságának vizsgálata. A kutakodás tárgya az ENSZ Olajért élelmiszert nevű programja, amelyen a jelek szerint 2 milliárd dollárt szakított a Huszein-rezsim, és körülbelül ugyanennyi juthatott belőle amolyan korrupciós profitként a diktátor által jutalmazni kívánt cégeknek, pártoknak, szervezeteknek, magánszemélyeknek (lásd listánkat a 41. oldalon).

"Két célja van a vizsgálatnak - fejtegette a HVG-nek Tom Costa, az albizottság titkára. - Az egyik az, hogy kiderüljön, kik és hogyan loptak. Merthogy ezt a sok százmillió dollárt az éhező iraki néptől lopták el. De azért is ki kell derülnie az igazságnak, hogy többé ne fordulhasson elő az, ami történt: az ENSZ titokban, zárt ajtók mögött szervezett meg és menedzselt éveken át egy ilyen akciót."

Az ENSZ Biztonsági Tanácsa (BT), amely Irakot 1990 augusztusában, Kuvait lerohanása után teljes kereskedelmi embargóval sújtotta, 1995-ben "megszánta" Bagdadot az éhezésről és a meredeken növekvő halálozási rátákról érkező beszámolók hatására. Ekkor született meg az Olajért élelmiszert program, amelynek keretében megengedték Iraknak, hogy korlátozott mennyiségben kőolajat exportáljon úgy, hogy a vételár az ENSZ által megbízott pénzintézethez - a francia BNP bankhoz - folyt be, és az fizetett az Irak által vásárolt élelmiszerekért.

Huszein először visszautasította a BT jóindulatát, ám miután sikerült kialkudnia, hogy - a három északi kurd tartomány kivételével - Irak szuverén államként maga döntse el, kinek exportál és kitől importál, nagylelkűen áldását adta a programra. Amely azután igazi aranybánya lett mind az iraki diktátor, mind többtucatnyi országból való korrupt támogatója számára.

Az ellenőrzési rendszer önmaga paródiája volt. Az iraki kőolajexport figyelésével megbízott holland Saybolt cég vezérigazgatója, Peter Boks például beszámolt arról, hogy noha azonnal jelezték az ENSZ-nek: az iraki olajkikötőkben nincsen olyan műszer, amellyel mérni lehet a hajókba töltött olaj mennyiségét, ez a panaszuk hét éven keresztül süket fülekre talált. Elutasította az ENSZ a Sayboltnak azt a javaslatát is, hogy legalább a célkikötőkben mérjék meg pontosan a szállított kőolaj mennyiségét. Így aztán ilyen-olyan, Boks szerint is kétes hitelességű módszerekkel becsülték meg az összesen 2600 hajórakományt kitevő, mintegy 3,4 milliárd hordónyi olaj mennyiségét, aminél egyszázaléknyi tévedés is közel 1 milliárd dollárt jelentett. De nem is kellett tévedniük mondjuk a Mina Al-Bakr tengeri olajplatformon az 50 fok feletti hőségben, gyakori víz- és áramkimaradások közepette szolgálatot teljesítő ellenőröknek ahhoz, hogy az iraki rezsim illegálisan készpénzhez juthasson, hiszen közben az iraki-szíriai csővezetéken, illetve tartálykocsikban a török határon keresztül zavartalanul folyt ki az olaj - ezek ellenőrzésére ugyanis a Saybolt nem kapott megbízást az ENSZ-től.

Nem sok vizet zavart a svájci Cotecna cég sem, amely a bemenő árukat volt hivatott ellenőrizni. Felhatalmazása ugyanis csak az Olajért élelmiszert programban érkező szállítmányokra terjedt ki, minden más áru vizsgálata a szuverén Irak vámőrségére tartozott. "2001 májusában a britekkel együtt javasoltuk, az Irakkal szomszédos országokat vonjuk be az ellenőrzésbe, hogy végre legyen valami értelme a szankciónak, de ezt bizonyos tagok heves tiltakozására a BT nem fogadta el" - idézte fel az USA-t az Olajért élelmiszert programban képviselő Patrick Kennedy az egyik utolsó békés megoldási kísérletet. "Más tagállamok inkább oldani akarták a szankciókat" - számolt be a kongresszusi albizottságnak Kennedy a heves polémiákról, amiket szerinte a másik oldalról "önző nemzetgazdasági célok motiváltak". Saját tehetetlenségét Kennedy azzal próbálta védeni Christopher Shays kongresszusi albizottsági elnök agresszív kérdéseinek záporában, hogy a testületben csak egyhangú döntéseket lehetett hozni, így sokszor még napirendre se sikerült tűzetni a problémákat. Shysnek ugyanazon kérdések ötszöri-tízszeri elismétlésével végül sikerült kipasszíroznia Kennedyből, hogy főként a franciák akadályozták a szabályok szigorítását, amit az amerikaiak és a britek szorgalmaztak, s hogy az amerikai diplomata "mindent megtesz" azért, hogy "kiderüljön és nyilvánosságra kerüljön az igazság, még akkor is, ha ez megrontaná viszonyunkat bizonyos szövetségeseinkkel".

Márpedig utóbbira komoly esély van, különösen azóta, hogy a múlt héten a CIA igazgatója által megbízott Charles Duelfer is nyilvánosságra hozta jelentését az iraki tömegpusztító fegyverekről. Duelfer ugyan megállapítja, hogy ilyenek nem voltak Irakban, de azt is, hogy ez nem a szankciókon múlt, mert azokat megkerülve, kijátszva Szaddám Huszein rezsimje 11 milliárd dollárnyi szabadon elkölthető bevételhez jutott. Ezen belül az Olajért élelmiszert program - amelynek minden bizonylata előkerült Bagdadban - nemcsak 2 milliárd dolláros illegális jövedelemhez juttatta a diktátort, hanem egy sajátos "díjalaphoz" is. Huszein ugyanis - derül ki Tarik Aziz volt miniszterelnök-helyettesnek, Ramadan al-Jizravi volt alelnöknek és Hikmat al-Azzavi volt pénzügyminiszternek a vallomásaiból - hét főembere ajánlatai alapján maga döntött arról, ki és mennyi olajat vásárolhat a program keretében, és az árat úgy állapíttatta meg, hogy abba a kedvezményezettnek hordónként 15-85 cent haszna be legyen építve, további 10-30 centet pedig be tudjon fizetni az iraki állami olajkereskedelmi szervezet, a SOMO számlájára. A félősebb vevők kápéban is bevihették a pénzt például Irak moszkvai, ankarai, hanoi vagy genfi nagykövetségére. Az ENSZ szankcióbizottsága egészen 2002 szeptemberéig eltűrte az olajpiaci körökben jól ismert korrupciós árrést.

A legtöbb vásárlási utalványt Szaddám éppen a BT ama három tagállamába juttatta, amelyek a legvehemensebben akadályozták a szankciók betartatását-szigorítását: a "kenőolaj" 30 százalékát oroszok, 15 százalékát franciák, 10 százalékát kínaiak kapták. Oroszországból például nemcsak a Zsirinovszkij-féle Liberális Demokrata Párt vagy a kommunisták jutottak ily módon 30-40 millió dollár "ajándék"-hoz - ahogy a titkos listákat kezelő főhivatalnokok nyilvántartották a rezsim barátainak juttatott olajutalványokat -, hanem például a bagdadi orosz nagykövet fiának, az elnöki hivatal elnökének, parlamenti képviselőknek, minisztériumoknak is csurrant-cseppent néhány millió dollár. Király B. Izabella és az ő Magyar Érdek Pártja (HVG, 2000. október 7.) mellett azután például francia, olasz, osztrák, svájci magánszemélyek, szervezetek is voltak az iraki diktátor kedvencei között, sőt amerikaiak is, ez utóbbiak nevét azonban "személyiségi jogokra" hivatkozva kitakarták a Duelfer-jelentés mellékletében fénymásolatban közölt listákról.

Benon Sevan, az Olajért élelmiszert program főnöke, veterán ENSZ-főhivatalnok Bagdadban járva maga "ajánlott" olajkereskedő cégeket, s a helyiek rögtön értettek a szóból. De Sevan - közvetítő révén - csak 1998 végéig kapta az ajándék utalványokat, akkor ugyanis az irakiak megelégelték, hogy nem fizeti be a megszabott baksist.

2001-től egyébként már egyáltalán nem kaphatott újabb utalványt az, aki az előzőek után még tartozott a SOMO-nak. Ugyanettől az időponttól kezdve a diktátor az Olajért élelmiszert program keretében Irakba exportálóknak is kötelezővé tette az addigra egyébként már bevett gyakorlatot: az ár 10 százalékának befizetését a rezsim titkos kasszájába. A befolyt pénz 5 százalékát bagdadi minisztériumi hivatalnokok kapták meg, hogy érdekeltté váljanak a "felár" behajtásában. A program utolsó éveiben Irak azt is elérte az ENSZ-nél, hogy "különleges minőségű" árut vásárolhasson. De a szállítmány csak papíron volt ilyen, valójában - sokszor fogyasztásra is alkalmatlan - silány holmi érkezett, s a hatalmas árkülönbözeten osztozott a szállító és az iraki rezsim. Az ellenőrzéssel megbízott Cotecna ez ellen sem tehetett semmit - az ENSZ-től ugyanis csak olyan fuvarleveleket kapott, amelyek nem tartalmazták az árat.

"Szaddám szisztematikusan kijátszotta a rendszert, arra használta az ENSZ élelmiszerprogramját, hogy a szankciók gyengítésére vegyen rá országokat és cégeket" - emelte ki George W. Bush a tömegpusztító fegyverek teljes hiányáról tudósító Duelfer-jelentésből az egyetlen fejezetet, amely az ő értelmezésében érvként hozható fel az iraki háború mellett. Hogyan is bízhatnánk az ENSZ-re, hogy szükség esetén katonai erővel védje meg a világot az államilag támogatott terrorizmustól - szól most az amerikai republikánusok némileg áthangszerelt érvelése -, ha a BT döntéshozó tagállamai nem képesek a maguk által hozott szankciók betartatására, sőt képviselőik egyenesen összejátszanak a véreskezű diktátorral?

Az eddig feltárt tényeknek azonban van egy másik, az amerikai demokraták által favorizált olvasatuk is: az USA-nak mindent meg kellett volna tennie, hogy a BT tagállamai komolyan vegyék saját szankcióikat, és akkor talán elkerülhető lett volna a véres, ma is beláthatatlan kimenetelű iraki háború.

RÉTI PÁL / WASHINGTON