Menny és pokol - röviden és némi túlzással így jellemezhető a moszkvai tömegközlekedés. Ámbár a hasonlat némiképp sántít: a 12 milliós orosz fővárosban inkább a föld alatt van a mennyország, és a felszíni közlekedéssel kísérletezők élnek át minden nap kínokat.

A 71 éves moszkvai metró naponta átlagosan mintegy 8 millió utast szállít, és évente két-három állomással bővül a jelenleg 172 megállóból és 270 kilométernyi pályából álló hálózat. A budapestiek által megszokott, szovjet gyártmányú szerelvényekkel üzemelő földalatti gyakorlatilag fennakadások nélkül működik: csúcsidőben másfél percenként követik egymást a zsúfolt szerelvények, az átszállóállomásokon egyértelmű jelek tájékoztatják az utasokat. Egyedül az okoz gondot, hogy a mozgólépcsők a csúcsforgalom óráiban nem birkóznak meg a tömeggel, így a lejáratoknál és a föld alatt is hosszas sorok kígyóznak.

A moszkvai metró sugaras szerkezetű, ám jelentősen megkönnyíti a közlekedést, hogy az 1950-es évek óta működik a belváros határát követő földalatti-körgyűrű, amelynek minden állomásáról át lehet szállni valamelyik egyenes vonalra. A földalatti nagy előnye a kiszámíthatóság: ha valaki átlagosan három percet számol egy-egy megálló megtételére, illetve egy-egy átszállásra, szinte percnyi pontossággal meg tudja jósolni, mikor érkezik a kiválasztott állomásra. Míg a múltban a gyorsforgalmi rendszer kizárólag a hagyományos metróból állt, az utóbbi években változott a kép: megjelent a felszínen, de zárt pályán közlekedő könnyű metró, és egy éve a nagyváros északi felében üzemel a két sugaras vonalat összekötő magasvasút is. A tervek szerint egyébként másfél évtizeden belül a külső körgyűrű is elkészül, így a moszkvaiaknak a külvárosokban is kevesebbet kell a felszíni tömegközlekedési eszközökön gyötrődniük.

A földalattival szemben ugyanis a busz-, trolibusz- és villamosforgalom több szempontból is elviselhetetlen: a legnagyobb gondot az jelenti, hogy Moszkvában nincsenek buszsávok, így a tömött buszoknak is be kell állniuk az egyre lassabban araszoló kocsisorokba. Az autósok a villamospályákat sem kímélik, emiatt a villamosok is lassan járnak, a fokozott terhelés miatt pedig nagyon gyorsan kilazulnak a sínek.

A szabályok szerint az utasok csak az első ajtónál szállhatnak fel a buszokra, ám az emberek jelentős része sajnálja a pénzt a viszonylag olcsó, 100 forintnak megfelelő rubelbe kerülő jegyre, így általában a második ajtónál van a legnagyobb tülekedés, ahol a leszállni akaróknak át kell törniük a felfelé igyekvőkön. Egymás kivárására azért nincs idő, mert a buszvezetőket utasították: amint földet ér az utolsó leszálló, azonnal be kell csukniuk az ajtót, hogy a bliccelni akarók ne jussanak fel a járműre. Emiatt a babakocsisok, a lassan haladó nyugdíjasok vagy a mozgássérültek nemegyszer beszorulnak a csapódó ajtószárnyak közé, vagy egyszerűen nem tudnak leszállni a saját megállójukban.

A felszíni és a föld alatti közlekedés közös vonása, hogy a mozgássérülteknek szinte semmi esélyük nincs Moszkvában: a metróba csak a legújabb állomásokon juthatnak le lifttel a kerekes székkel közlekedők, a villamosok és a buszok pedig megközelíthetetlenek a mozgáskorlátozottak számára.

NÉMETH ANDRÁS / MOSZKVA