Pontos és alapos statisztikája senkinek nincs a magyarországi lakásárakról és alakulásukról. Az egyik és széles körben ismert ok, hogy a szerződésekben szereplő árak nem mindig fedik a valóságot. Bár a helyzet ismerői szerint ez a rés sokat szűkült az utóbbi években, egy közvetítő tud olyan házról, amely 200 millióért cserélt gazdát, ám az illetékhivatal csak a feléről tudott. A kínálati és illetékhivatali adatokat elemző Tilk László Géza szerint a kettő közt - legalábbis az általa vizsgált fővárosban - jellemző módon 12-18 százalékos az eltérés; általában annál nagyobb, minél kijjebb esik az adott ingatlan a városközponttól. Az adatok megbízhatatlanságának másik fő oka, hogy az illetékhivataloknál meglehetősen slendrián módon bánnak az adatokkal: az ingatlanok alapterülete, ára és címe kivételével a hivataloknál jószerével semmit nem töltenek ki az adatszolgáltatásra kialakított adatlap másfél tucatnyi rubrikájából - néha még ennyit sem. A családi házak adásvételekor általában csak a telek nagyságát rögzítik, de hogy az építmény mekkora, azt általában csak találgatják a későbbi információkurkászok. A hivatalok ugyanis maguk nem is dolgozzák föl az adatbázist, hanem átadják a Központi Statisztikai Hivatalnak (KSH), illetve jó pénzért eladják jelzálog-hitelezéssel foglalkozó bankoknak, az FHB-nak, a HVB-nek, illetve az OTP-nek. A forrás gyenge minőségét panaszoló KSH a 2005-ös árakat még nem dolgozta föl statisztikává. A pénzintézetek az illetékhivatalokkal kötött szerződésük értelmében nem adhatják tovább az adatokat.