,,Ki nevelte Romulust és Remust?" - kérdi az egyik gyerek. "Egy farkas - feleli a szavakat lassan formázva a robot -, a nevét sajnos nem tudom. De nem Bagira, az biztos, mert az A dzsungel könyvében van." "Mondj egy szőke nős viccet!" "A hölgy itt velem szemben is szőke, illetve szőkésbarna. Nem akarnám, hogy megsértődjön. De ha beleegyezik, akkor rendben. A szőke nő a múzeumban véletlenül lever egy vázát..." E kérdezz-felelek a Jövő Háza című budapesti kiállításon hangzott el, ahol a vendégeket egy meglehetősen testes, képernyőfején animált emberi arcot mutató robot fogadja (lásd képünkön). A HVG által megszemlélt gép a látogatók minden kérdésére megfelelt, felszólításra elénekelte (meglehetősen hamisan) a Boci-boci tarkát, a Kis karácsony, nagy karácsony kezdetűbe azonban bele sem fogott, mondván, az ünnep már régen elmúlt.

A tárlatról sokan azzal távoztak - ami a rajzfilmeken edződött kisgyerekeknek nem is meglepő -, hogy a legmodernebb robotok már elfogadható beszélgetőtársai lehetnek az embereknek. Pedig valójában Kempelen Farkas sakkozó Törökjének modern változatával állnak szemben. "A válaszokat nem a robot fogalmazza" - ismeri el a HVG kérdésére Endresz István, a fejlesztő Tonuzaba Kft. ügyvezető igazgatója. A gép a kameráival képet, beépített mikrofonjaival pedig hangot rögzít, majd azt wifi-technológiával továbbítja egy embernek, aki a választ mikrofonba mondja. Hangját aztán a masina gépiesre torzítva közvetíti a jelenlévőknek, miközben a képernyőjére vetített arc némi szájmozgást is imitál. A robot tehát sok érdekes dolgot tud, csak éppen hiányzik belőle a "mesterséges intelligencia".

Pedig néhány évtizede nem csak sci-fi- írók hittek abban, hogy a 21. század elején már működnek emberi szinten kommunikáló robotok. Így vélekedett Alan Turing brit filozófus-matematikus, aki egy tesztet is alkotott a robot agyául szolgáló szoftverek mérésére. E szerint egy program akkor tekinthető intelligensnek, ha az a világon bármiről el tud csevegni úgy, hogy beszélgetőtársa - aki a válaszokat írásban kapja meg - nem tudja kitalálni, emberi lénnyel vagy géppel beszélget-e. Turing úgy vélte, a tesztet legkésőbb 2000-re fogják tudni teljesíteni a robotok. Hasonlóképpen vélekedett az 1983-ban kiadott - a sci-fik valóságtartalmát kutató - Fantasztikus természetrajz című könyv szerzője, Farkas Henrik is. "Nem kétséges, hogy úgy az ezredforduló után, ha egy idegen lakásba belépünk, s az asztalnál egy bájos nőt találunk, ki mosolyogva fogadja köszönésünket, (...) akkor nem tudhatjuk, kihez van szerencsénk! Megnősült ismerősünk, vagy csak (...) Elizája van?" Farkas itt az amerikai Joseph Weizenbaum Eliza nevű szoftverére utalt, amely kötetlen témában értelmesnek tűnő párbeszédre volt képes.

Csakhogy bár társalgásra alkalmas programok Eliza óta is százával születtek, mindmáig nem sikerült olyat alkotni, amely - ha hozzáértő vizsgálja - ne bukna el Turing szűrőjén. Noha a legjobb programok - mint a HVG által korábban tesztelt díjnyertes Alice - meglepő emberi fordulatokra képesek, számos alkalommal képtelenek értelmezni a hozzájuk intézett szavakat (HVG, 2005. május 14.). A gépek leginkább konzervválaszokra képesek. Asszociálni - miképp a Jövő Háza robotja teszi - nem. Legfőképp pedig nem tudnak asszociációs hibát elkövetni, A dzsungel könyve Bagiráját például aligha keverték volna össze a könyv főszereplőjét, Mauglit gyermekének fogadó farkassal.

A valóban emberi módon kommunikáló (helyes asszociációra, önreflexióra képes) robot létrehozása ma - sokak szerint - szinte semmivel nincs közelebb, mint volt az éppen fél évszázada a massachusettsi Dartmouthban rendezett nemzetközi robotikakonferencián, ahol először használták a mesterséges intelligencia kifejezést. Hogy mire? Az egyik szervező, a Massachusetts Institute of Technology kutatója, Marvin Minsky szerint a mesterséges intelligencia az olyan gépek létrehozásának tudománya, amelyek olyasmit csinálnak, amihez az embernek intelligenciára van szüksége.

E definíció szerint persze nemcsak a sokféle lépegető robot vagy webkereső algoritmus, de bármely jegyellenőrző beléptetőkapu rendelkezik némi mesterséges intelligenciával. "Amikor létrehozták az első elektronikus számítógépet, a készítőik egy másfajta »gondolkodó lény« megjelenésének döbbenetes és rejtélyes érzését élték át... manapság szinte senki sem érzi már ezt a megilletődöttséget, még akkor sem, ha a számítógépek olyan műveleteket végeznek, amelyek elképzelhetetlenül bonyolultabbak azoknál, amelyektől a korai szakaszban a hátunkon futkosott a hideg" - írja Gödel Escher Bach Egybefont gondolatok birodalma című bestsellerében az amerikai Douglas Hofstadter. Ki is mondja a "tételt": ha egy szellemi funkciót sikerül a számítógépnek megcsinálnia, akkor az hamar kiesik abból a körből, amit a "valódi gondolkodás" összetevőinek tartunk. A félreértések elkerülésére John Rogers Searle a berkeleyi Kalifornia Egyetem filozófiaprofesszora megfogalmazta az úgynevezett "erős mesterséges intelligencia programot", mely lényegében az emberihez hasonló elmével (öntudattal) rendelkező programok létrehozását tűzi ki célul.

Az erős program Searle szerint megvalósíthatatlan: a gép - bármennyire okosan teljesítené is például a Turing-tesztet - nem működne "valóban tudatosan". A tudós "kínai szoba" hasonlata mára a mesterségesintelligencia-kutatás alapfogalmává vált. E szerint ha létezne kínaiul tökéletesen társalgó gép, az lényegében nem csinálna mást, mint kínai karaktereket fogadna, majd egy rendkívül bonyolult szabálykönyv alapján kínai karaktereket dobna ki magából. Ezt a műveletet viszont - állítja Searle - ő maga is képes lenne elvégezni, pedig egy kukkot sem tud a távol-keleti nyelven, tehát "igazából" a számítógép sem tudhat. A téma más kutatói - például az ugyancsak amerikai Daniel C. Dennett vagy az említett Douglas Hofstadter - viszont rámutattak: a hasonlatban a "mesterséges intelligencia" nem a karaktereket kezelő processzor, hanem az egész rendszer lenne, vagyis ha Searle nem is tudna kínaiul, a szabálykönyvvel kiegészülve a szoba igenis kínaiul tudó értelemnek minősülne.

Mindennek ellenére ma egyre kevesebb tudós érzi reálisnak, hogy a sci-fikben felbukkanó tudatos elmékhez hasonlókat egyhamar létrehozhatnak. Az egyik érv szerint persze ilyesmi felesleges is lenne - elvégre "embernek ott van az ember". A más területeken merészen kísérletező tudományt tekintve azonban inkább úgy tűnik, hogy a robotika ilyen érvet hangoztató művelői számára egyszerűen csak savanyú a szőlő.

A kudarc egyik oka, hogy az emberi agy egyszerűen túlságosan komplex. "Az emberi agyban 100 milliárd idegsejt (neuron) található. Mindegyikük átlagosan ezer kapcsolatot alakít ki szomszédaival, így nagyjából 100 billió kapcsolatot kapunk, melyek egyidejűleg másodpercenként 200 számítás elvégzésére képesek, összesen tehát másodpercenként 20 billiárd számításra" - állítja Ray Kurzweil, A szellemi masinák kora (The Age of Spiritual Machines) című könyvében. Szerinte a számítógépek 2020-ra érhetik el ezt a szintet. Csakhogy neurobiológusok, köztük a Science-publikációival nemzetközi hírnévre szert tett Tamás Gábor (HVG, 2006. január 21.) szerint a helyzet bonyolultabb, mert időnként egyetlen idegsejt működése egy egész processzoréhoz hasonlít.

Ehhez képest csodának tűnhet, hogy az IBM kifejlesztette Deep Blue 1997-ben egy páros mérkőzésen legyőzte az akkori sakk- világbajnok Kaszparovot. A programok azonban - hangsúlyozzák azóta is a szakértők - csak "nyers erővel" játszanak, vagyis irdatlan számú állást elemeznek végig, s a minimális sakktudással rendelkezők számára is nyilvánvalóan értelmetlen lépéseket sem tudják hatékonyan kiszűrni.

A sakkprogramok fejlesztését sokan nem is tartják termékeny foglalatosságnak. "A mesterséges intelligencia kutatásában a sakkprogramok fejlesztése ahhoz hasonlít, mintha a genetikusok versenyzésre alkalmas ecetmuslicák kitenyésztésével töltötték volna az idejüket 1910 óta" - véli John McCarthy, a dartmouthi konferencia egyik szervezője: "A tudomány alig fejlődött volna, viszont jó gyors muslicáink lennének."

A kalkulációs gyorsaság helyett a mesterséges intelligencia valódi fejlődését az úgynevezett komplex mintázatok kezelése - írás-, illetve beszédfelismerés, útvonal- és webkeresés - jelenti. "A mesterségesintelligencia-kutatásban amolyan aprómunka folyik. Ez nagyjából megfelel a tudomány fejlődési módjának: forradalmi gondolat és lelkesedés, majd a kezdeti kudarcok után egy lassabb, de biztosabb fejlődés" - véli Egri-Nagy Attila filozófus, programtervező matematikus. A hazai robotika tudomány egyik úttörője, Vámos Tibor és társai már a hetvenes években megalkottak egy olyan (Budapest robotnak elkeresztelt) szerkezetet, amely futószalagon haladó különféle alakú tárgyakat volt képes azonosítani, helyzetüket megállapítani, majd robotkarral felemelni, s ez a tudós szerint már akkor sem volt világszám. Ennél sokkal többet ma sem tudnak a robotok, ma is sokszor problémát okoz, hogy például a hangfelismerést, látást, mozgást szinkronba hozzák egy-egy robotnál. "Az emberi intelligenciával egyenértékű gép fejlesztésében siker öt-tíz éven belül nem várható, mert a részterületeken is elképesztő mennyiségű feladatot kell megoldani" - vélekedik Kömlődi Ferenc, az Agent Portál internetes információtechnológiai magazin rovatvezetője.

"A mesterségesintelligencia-kutatás elmúlt 35 évének legfontosabb tanulsága, hogy a nehéz problémák könnyűek, a könnyűek pedig nehezek. Egy 4 éves kisgyerek mentális képességei (arcfelismerés, ceruzafogás, séta, beszéd), amit adottnak vettünk, az elképzelhető legnehezebb mérnöki feladatnak bizonyult" - hangsúlyozza Steven Pinker amerikai kísérleti pszichológus. Szerinte az intelligens rendszerek új generációja alapján úgy tűnik, hogy a gépek leginkább a részvénypiaci elemzők és a vegyészmérnökök munkáját veszélyeztetik, nem pedig a kertészekét, portásokét vagy szakácsokét.

És nem is csak egy kisgyerek értelmi képességei mögött maradnak el az ember tervezte készülékek. "A legtöbb gépet útvonal-keresési, ellenség-, barát- vagy táplálékfelismerési képességei alapján egy csótány is megveri - hangsúlyozza a HVG-nek Tatai Gábor, a beszédtechnológiával és mesterséges intelligenciával foglalkozó Aitia Informatikai Rt. elnöke -, a reprodukcióról nem is beszélve." A világhírű magyar tudósról Neumann-replikátornak is nevezett elképzelt gépek olyanok, hogy a környezetükben található anyagokból saját másukat is fel tudják építeni, az élőlények szaporodásához hasonlóan. A robotika ilyen gép előállításától is rendkívül távol áll, az ember tehát egyelőre nemhogy mesterséges intelligenciát, de a legegyszerűbb élőlényt szimuláló gépet sem tud fizikai mivoltában előállítani.

SCHWEITZER ANDRÁS