A néhány nap alatt Franciaország számos városára kiterjedő randalírozások csaknem három hete alatt több mint 9 ezer gépjármű, 233 köz- és 74 magánépület vált a lángok martalékává, közel 3 ezer személyt - köztük számos kiskorút - vettek őrizetbe, s az év végig több mint 400 nagykorút ítéltek szabadságvesztésre, 45 főt más büntetésre. Az anyagi kárt a biztosítók 200 millió euróra tették, amiből 23 millió a felgyújtott autók értéke. Az 1968-as diáklázadások óta példátlan erőszakhullám azután hagyott alább, hogy Dominique de Villepin kormánya egy 1955-ös, az algériai polgárháború idején született törvényre hivatkozva november 9-én formálisan az egész országban szükségállapotot rendelt el, amelyet a parlament további három hónapra meghosszabbított.
A rendkívüli intézkedések jobbára részleges éjszakai kijárási tilalomra korlátozódtak, melyet november végére mindenütt feloldottak. A határozott hatósági fellépés mellett a francia kormány programot dolgozott ki az elővárosi lakótelepeken az általános oktatási, foglalkoztatási és lakásproblémák enyhítésére. Villepin, majd a csak a zavargások csillapodtával kamera elé álló Jacques Chirac államfő is felemelte szavát az arab és a fekete-afrikai származású franciákat sújtó hátrányos megkülönböztetések ellen. Kilátásba helyezték a bevándorlási politika szigorítását is: egyebek közt alaposabban ellenőrzik a családegyesítést, a külföldi egyetemi hallgatók beutazását, a többnejűséget tiltó jogszabályok tiszteletben tartását.

A történtek végképp aláásták Chirac tekintélyét, akiről egy november végi közvélemény-kutatás szerint csak a megkérdezettek egynegyede gondolta, hogy befolyása van az országban zajló eseményekre. A politikailag meggyengült Chirac egészsége is megrendült: szeptemberben "kisebb agyérproblémával" egy hétre kórházba feküdt. Egyre nőtt ugyanakkor az EU alkotmányos szerződéséről Chirac kezdeményezésére megrendezett május végi referendum látványos kudarca nyomán kormányfővé kinevezett Villepin népszerűsége, de megerősödve került ki az őszi politikai megrázkódtatásból a randalírozókra tett kemény megjegyzései miatt eleinte sokat bírált Nicolas Sarkozy belügyminiszter is, akinek erélyes megnyilatkozásait a felmérések szerint a franciák többsége egyetértéssel fogadta.

Chirac utódlásáért a francia jobboldalon Villepin és Sarkozy egyre nyíltabban versengett egymással: a "kijelölt trónörökös" szerepét játszó miniszterelnök az elodázhatatlan munkaerő-piaci és szociális reformokat összeegyeztethetőnek tartotta az elért jóléti vívmányokkal, míg a kormánypártot is vezető belügyminiszter szakítást szorgalmazott a munkanélküliséget, eladósodást és maradiságot produkáló politikával. Közben a szocialista párt újabb kísérletet tett sorainak egyesítésére a novemberi kongresszuson, ahol Francois Hollande főtitkár elnyerte a pártszervezetek többségének támogatását, és kiegyezett a 2007-es elnökválasztási jelöltségre pályázó Laurent Fabiusszal. A szocialisták ennek ellenére megosztottak maradtak, és ők sem tudtak választ adni a külvárosi szegénység és etnikai kirekesztettség kihívására.